Imahét 2017. jan. – 6. nap

Január 26., csütörtök
„Itt állok, másként nem tehetek...”
– Luther a wormsi országgyűlés előtt  

Luthert milyen lelkület jellemezte Isten Igéjének, a Biblia igazságainak védelmezése közben? Mire figyelmeztessen ez bennünket is, minden körülmények között? 

Miként tudta a Szentlélek vezetni Luthert a legszorongatóbb, sorsfordító körülmények közepette is? 

Hogyan képviselte Luther a wormsi birodalmi gyűlésen hitbeli és lelkiismereti meggyőződését? 

Mi adott neki mindehhez kellő bölcsességet és bátorságot?  

Luthert az országgyűlés elé idézték. Egy császári tisztviselőnek kellett a kihallgatási terembe vezetnie. Mégis csak nehezen tudott eljutni oda. Minden út zsúfolásig megtelt bámészkodókkal. Az emberek nagyon kíváncsiak voltak arra a barátra, aki szembe mert szállni a pápa hatalmával. 

Mielőtt Luther bírái elé lépett, egy idős tábornok, számos csata hőse, kedvesen mondta neki: „Szegény barát, szegény barát, nemesebb az a harc, amelyet te vállalsz, mint az enyém volt, vagy bármely parancsnoké a legvéresebb csatában. De ha ügyed igaz, és biztos vagy benne, menj Isten nevében előre, és ne félj semmitől! Isten nem hagy el.” 

Luther végre a tanács előtt állt. A császár a trónon ült. A birodalom legjelesebb személyiségei vették körül. Soha ember nem jelent meg ennél impozánsabb gyülekezet előtt, mint amely előtt Luther Mártonnak kellett hitéért kiállnia. A puszta tény, hogy megjelent, már maga jelentős győzelem volt a pápaság felett. 

A pápa elítélte ezt az embert, és ő most a törvényszék előtt állt, amely ezzel a tettével a pápa fölé helyezte magát. A pápa egyházi büntetéssel sújtotta Luthert, és kizárta minden emberi társadalomból. Ennek ellenére ez a törvényszék tisztelettel megidézte, és a világ legtiszteletreméltóbb gyűlése fogadta. A pápa örök hallgatásra ítélte, és most szólni készült a keresztény világ legtávolabbi részeiből összehívott figyelmes hallgatók ezrei előtt. Tehát Luther közreműködésével óriási fordulat történt. Róma leereszkedett trónjáról, és egy szerzetes hangja volt az, ami megalázta. 

E hatalmas és előkelő gyűlés előtt az alacsony származású reformátor elfogódottnak és zavartnak látszott. Számos fejedelem, látva izgatottságát, odament hozzá, és egyikük ezt súgta neki: „Ne félj azoktól, akik a testet ölik meg, mert a lelket meg nem ölhetik!” Egy másik ezt mondta: „Amikor helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, megadja nektek a ti Atyátok Lelke, mit mondjatok.” A világ nagyjai így tolmácsolták Krisztus szavait, hogy erősítsék Isten szolgáját a próba idején. 

Luthernak közvetlen a császár trónja elé kellett állnia. Mélységes csend szállta meg a népes gyülekezetet. Majd egy császári tisztviselő felállt, és Luther írásaira mutatva, e két kérdésre kért választ a reformátortól: Elismeri-e, hogy ő írta őket, és szándékában áll-e visszavonni a bennük kifejtett nézeteit? Miután a könyvek címét elsorolták, Luther azt válaszolta, hogy ami az első kérdést illeti, elismeri, hogy azok az ő könyvei. „Ami a másodikat illeti ‒ szólt ‒, mivel ez olyan kérdés, ami a hitet és a lelkek megváltását érinti, és Isten szavával, az ég és föld legdrágább kincsével is összefügg, balgán cselekednék, ha gondolkodás nélkül válaszolnék. Esetleg kevesebbet mondanék, mint amennyit a helyzet megkövetel, vagy többet, mint amennyit az igazság megkíván, s így vétenék Krisztus e mondása ellen: »Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.« (Mt 10,33) Ezért teljes alázattal kérem császári felségedet, adjon időt nekem, hogy válaszommal ne vétkezzem Isten szava ellen.” 

Ez bölcs kérés volt. Luther meggyőzte a gyűlést, hogy nem indulatból, sem pedig ösztönösen cselekszik. Ez a nyugalom és higgadtság, amire nem számítottak attól az embertől, aki olyan bátornak és megalkuvást nem ismerőnek látszott, növelte befolyását, s a későbbiekben megfontolt, bölcs és fennkölt válaszokra képesítette, ami meglepetést és csalódást okozott ellenségeinek, megrótta arcátlanságukat és gőgjüket. 

Luthernak a végső választ másnap kellet megadnia a zsinat előtt. Egy darabig elszorult szívvel gondolt azokra az erőkre, amelyek összefogtak az igazság ellen. Hite megingott. Rémület szállta meg, és reszketett a félelemtől. A veszélyeket felnagyítva látta. Látta ellenségeit győzedelmeskedni; látta, hogy a sötétség hatalmai már-már diadalt ülnek. Felhők sűrűsödtek fölötte, és úgy érezte, hogy elválasztják Istentől. Szerette volna biztosan tudni, hogy a seregek Ura vele lesz. Mardosó fájdalmában arccal a földre vetette magát, és szívet tépő kiáltás tört ki belőle, amit csak Isten érthet meg igazán. 

„Ó, mindenható, örök Isten ‒ könyörgött ‒, milyen szörnyű ez a világ! Íme kinyitja száját, hogy elnyeljen, és oly kicsi a bizalmam Benned... Ha csak e világ erejében bízhatom, mindennek vége... Közeleg az utolsó órám, ítéletemet kimondták... Ó, Istenem, segíts meg a világ minden bölcsességével szemben! Tedd meg... Te egyedül..., mert ez nem az én művem, hanem a Tiéd! Nekem nincs semmi keresnivalóm itt, nincs semmi vitatkoznivalóm a világ nagyjaival... De az ügy a tiéd..., és ez igaz és örökkévaló ügy. Ó, Uram, segíts! Hű és változatlan Isten, egy emberben sem bízom... Mindaz, ami embertől van, bizonytalan; mindaz, ami embertől származik, megbukik... Te választottál ki engem erre a munkára... Állj mellém, szeretett Fiad, Jézus Krisztus érdeméért, aki az én oltalmam, pajzsom és erős váram!” 

A gondviselő és bölcs Isten nyitotta meg Luther szemeit, hogy felismerje a veszélyt, és ne rohanjon vakmerően bele, saját erejében bízva. Luther nem a szenvedéstől félt, nem a közvetlen közelről fenyegető kínzástól és haláltól rettegett olyan iszonyúan. Válság előtt állt, és úgy érezte, nem tud megbirkózni vele, és az ő gyengesége miatt fog az igazság ügye vereséget szenvedni. Nem a maga biztonságáért, hanem az evangélium diadaláért tusakodott Istennel. Úgy gyötrődött és küzdött ő is, miként Izrael azon a küzdelmes éjszakán a magányos patak partján. Miként Izraelt, az ima őt is győzelemhez segítette. Kétségbeesett hitével megkapaszkodott Krisztusban, a nagy Szabadítóban. Erőt adott neki az a biztos tudat, hogy nem egyedül fog megjelenni a tanács előtt. Újra béke költözött lelkébe, és boldog volt, hogy magasra emelheti Isten szavát a népek uralkodói előtt. 

Lelkével Istenre támaszkodva készült Luther a reá váró küzdelemre. Elgondolta, mit fog válaszolni. Átnézte írásainak egyes részeit, és a Szentírásból bizonyítékokat keresett állításai alátámasztására. Majd bal kezét a Szent könyvre téve, amely nyitva volt előtte, jobb kezét az égre emelte, és megesküdött, hogy „hű marad az evangéliumhoz, és nyíltan megvallja hitét, még ha bizonyságtevését vérével kell is megpecsételnie”. 

Amikor Luthert ismét az országgyűlés elé vezették, arcán nyoma sem volt félelemnek vagy zavarnak. Békés szívvel, lenyűgöző bátorsággal és emelkedettséggel állt Isten tanúja a föld nagyjai között. A császári tisztviselő most megkérdezte, hogy vissza akarja-e vonni tanait. Luther szelíd hangon, alázatosan válaszolt. Nem volt heves és szenvedélyes. Szerényen és tisztelettudóan viselkedett, de olyan hitről és örömről tett bizonyságot, ami meglepte az összegyűlteket. „Legfenségesebb császár, fényes fejedelmek, kegyes urak! Megjelentem a mai napon előttetek a tegnap kapott parancsnak megfelelően. Isten irgalmára ünnepélyesen kérem fenségedet és a magasztos gyülekezetet, hogy kegyelmesen hallgassa meg egy olyan ügy védelmét, amelynek helyes és igaz voltáról meg vagyok győződve! Ha tudatlanságom miatt áthágom az udvari szokásokat és illemet, kérem bocsássatok meg, mivel nem királyi palotákban, hanem egy kolostor magányában nevelkedtem!” 

Majd rátérve a kérdésre kijelentette, hogy kiadott művei különböző jellegűek. Némelyikben a hittel és a jó cselekedetekkel foglalkozik. E munkáit még az ellenségei is nemcsak ártalmatlannak, de hasznosnak is nyilvánították. Visszavonásukkal mindkét párt által elismert igazságokat kárhoztatna. Írásainak másik csoportja a pápaság romlottságát és visszaéléseit leplezi le. E művek visszavonása erősítené Róma zsarnokságát, és szélesebb kaput tárna sok súlyos istentelenség előtt. Könyveinek harmadik csoportjában a fennálló gonoszságokat védő személyeket támadta meg. Nyíltan megvallotta, hogy ezekkel kapcsolatban hevesebb volt, mint ahogy illő lett volna. Nem állította, hogy hibátlan. De még ezeket a könyveket sem tudta megtagadni, mert visszavonásukkal bátorítaná az igazság ellenségeit, akik ezt arra használják, hogy Isten népét még kegyetlenebbül elnyomják. 

„De én csak ember vagyok, és nem Isten ‒ folytatta ‒; ezért úgy védekezem, ahogy Krisztus is tette: »Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról«... De Isten irgalmára esdekelve kérlek, legfenségesebb császár, titeket is fényes hercegek és minden rendű és rangú emberek, a próféták és apostolok írásaiból bizonyítsátok be, hogy tévedtem! Mihelyt meggyőződtem erről, minden tévedésemet visszavonom, és elsőként ragadom meg s vetem tűzbe könyveimet. Remélem, hogy amit az imént mondtam, világosan tanúsítja, gondosan mérlegeltem és átgondoltam, milyen veszélynek tettem ki magam. De korántsem félek, hanem inkább örülök, hogy az evangélium ma is, mint régen, zavart és viszályt kelt. Ez jellemzi Isten szavát, és ez a sorsa Isten igéjének. »Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre, hanem hogy fegyvert« ‒ mondta Jézus Krisztus. Isten tanácsai csodálatosak és félelmetesek! Óvakodjatok attól, hogy a széthúzás elfojtásának szándékával Isten szent szavát üldözzétek, és áthidalhatatlan veszélyek, katasztrófák és az örök pusztulás félelmetes áradatát zúdítsátok magatokra...! Hozhatnék számtalan példát Isten kinyilatkoztatásaiból. Szólhatnék a fáraókról, a babiloni királyokról és Izrael királyairól, akik soha nem munkálták olyan nagy hatással pusztulásukat, mint amikor a legbölcsebbnek tűnő tanácsok alapján törekedtek uralmuk megerősítésére. »Isten hegyeket mozdít tova, hogy észre se veszik!«” 

Luther eddig németül beszélt. Most el kellett ismételnie szavait latinul. A megerőltetéstől kimerülten bár, de eleget tett e kérésnek, és ismét elmondta beszédét, ugyanolyan világosan és lendületesen, mint először. A gondviselő Isten segítette. Számos fejedelmet annyira elvakított a tévelygés és a babona, hogy az első alkalommal nem fogták fel Luther okfejtését, de amikor elismételte beszédét, tökéletesen megértették. 

Luther szavai felbőszítették azokat, akik konokul behunyták szemüket a világosság előtt, és szántszándékkal nem engedték, hogy az igazság meggyőzze őket. Amikor Luther elhallgatott, a gyűlés szóvivője indulatosan mondta: „Nem válaszoltál a feltett kérdésekre... Világos és pontos választ kérünk! Visszalépsz, vagy nem?” 

A reformátor így válaszolt: „Mivel császári felséged, és ti, kegyelmes urak, világos, egyszerű és pontos választ kívántok, megadom. Ez a válaszom: hitemet nem rendelhetem alá sem a pápának, sem a tanácsoknak, mivel a napnál is világosabb, hogy a pápa és a zsinatok sokszor tévednek, és egymásnak ellentmondanak. Ezért, hacsak a Szentírásból vett bizonyítékokkal vagy a legvilágosabb érvekkel és az általam idézett szakaszok alkalmazásával meg nem győznek, és hacsak így fel nem szabadítják Isten szavának elkötelezett lelkiismeretemet, nem tudom, és nem is akarom visszavonni tanaimat, mert a keresztény ember számára veszélyes dolog a lelkiismeretével ellentétesen szólni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen.” 

Ez az igaz ember tehát Isten Igéjének biztos alapján állt. A menny fénye ragyogott arcán. Amikor a tévelygés hatalmát leleplezte, és a világot legyőző hit hatalmáról beszélt, nemes és tiszta jelleme, szívének békessége és öröme nem maradt rejtve senki előtt... 

(A Luther az országgyűlés előtt c. fejezetből.) 

     

Imádkozzunk azért, hogy a Biblia igazságának képviselete közben a lelkületünk Luther lelkületéhez hasonlatos legyen. Imádkozzunk, hogy a Szentlélek minket is teljesen betölthessen türelemmel, szelídséggel, és tisztán szólhasson általunk.