kedd, január 31, 2017

Time Changer - Film

IDŐVÁLTOZTATÓ
(TIME CHANGER)

A film 1890 Amerikájában kezdődik, ahol még keresztény erkölcsök uralkodtak. Az egyik professzor apja egy időgépet épített és így bepillantást nyerünk a XX. század Istentől elrugaszkodott világába is.

Trailer:


A film:

The year is 1890 and Bible Professor Russell Carlisle has written a new manuscript. His book is about to receive an unanimous endorsement from the board members at Grace Bible Seminary until his colleague, Dr. Norris Anderson, has a "difficulty with something.”
Dr. Anderson believes what Carlisle has written could greatly affect future generations. Using a secret time machine, Anderson sends Carlisle over 100 years into the future, offering him a glimpse of where his beliefs will lead.

szombat, január 28, 2017

Imahét 2017. jan. – 8. nap

Január 28., szombat
A reformáció szélsőséges irányzatai, Luther fellépésének eredménye  

Mivel kell számolnia általában a legígéretesebben induló és legáldottabb reformációs mozgalmaknak is? 
Mivel és hogyan próbálja Sátán rendszerint kisiklatni és félrevinni a megújulás és a reformáció munkáját? Hogyan vegyük fel ellene a küzdelmet? Miként adott erre példát Luther?

Luther titokzatos eltűnése egész Németországban megdöbbenést keltett. Mindenki kérdezősködött felőle. A legképtelenebb hírek keringtek róla, és sokan azt hitték, hogy meggyilkolták. Az emberek nagyon megsiratták ‒ nemcsak közismert barátai, hanem ezerszámra olyanok is, akik nem foglaltak nyíltan állást a reformáció mellett. Sokan ünnepélyes esküvel fogadták, hogy megbosszulják halálát. 
A Róma-barát vezetők rémülten látták, hogy mennyire ellenük fordult a közhangulat. Bár eleinte ujjongtak Luther vélt halálának, de csakhamar szerettek volna elrejtőzni az emberek haragja elől. Ellenségeit, míg Luther közöttük volt, még legmerészebb tettei sem nyugtalanították annyira, mint eltűnése. Azok, akik dühükben megpróbálták a bátor reformátort elpusztítani, most, hogy védtelen fogoly lett, tele voltak félelemmel. „Menekülésre már csak egy lehetőségünk van ‒ mondta egyikük ‒..., fáklyákat gyújtva kutatni széles e világon, és visszaadni a nemzetnek, amely követeli.” Úgy tűnt, hogy a császári rendelet hatástalan maradt. A nunciusok felháborodva látták, hogy sokkal kevesebb figyelmet kelt, mint Luther sorsa. 
Az a hír, hogy Luther, bár fogoly, de biztonságban van, megnyugtatta az embereket, és még jobban lelkesedtek érte, írásait még buzgóbban olvasták. Egyre többen álltak annak a hősnek az ügye mellé, aki ilyen félelmesen kevés eséllyel védte Isten szavát. A mag, amelyet Luther elvetett, mindenütt kikelt. Távolléte alatt megvalósult az, amit jelenlétében nem ért volna el. Munkatársainak nagyszerű vezérük eltávolítása után megnőtt a felelősségérzete. Megújult hittel és buzgalommal siettek megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az oly szépen megindult munka ne szenvedjen csorbát. 
Sátán azonban nem maradt tétlen. Most is megpróbálta azt, amit minden reformációs mozgalomban. Megkísérelte tönkretenni az embereket. Rá akarta szedni őket arra, hogy az igazi reformációt cseréljék fel hamisítvánnyal. Miként a keresztény egyház első századában támadtak hamis krisztusok, a XVI. században voltak hamis próféták. 
Néhány ember, akikre a vallásos világ kavargása nagy hatással volt, különleges mennyei kinyilatkoztatások birtokosának képzelte magát, és azt állította, hogy Istentől megbízást kapott a Luther által ‒ szerintük erőtlenül ‒ elkezdett reformáció folytatására és befejezésére. Ezek az emberek lerombolták azt, amit Luther felépített. Pontosan azt a nagyszerű elvet tagadták meg, ami a reformáció alapja volt, hogy Isten szava a hit és a gyakorlat tökéletes szabálya. Ezt a tévedhetetlen útmutatót változékony mércével ‒ saját érzéseikkel és benyomásaikkal ‒ cserélték fel. A tévedés és hazugság nagyszerű leleplezőjének elvetésével utat nyitottak Sátánnak arra, hogy tetszése szerint befolyásolja az emberek gondolkozását. 
Az egyik ilyen próféta azt állította, hogy Gábriel angyal adott neki eligazítást. Egy diák, aki e prófétához csatlakozott, felhagyott tanulmányaival, mert állítása szerint Isten maga adott neki bölcsességet Igéje magyarázásához. Sok fanatizmusra hajló ember csatlakozott hozzájuk. E rajongók ténykedései nem kis izgalmat keltettek. Luther prédikációi nyomán az emberek felismerték a reform szükségességét. És most az új próféták téves tanításai félrevezettek néhány igazán jóhiszemű embert. 
A mozgalom vezetői elmentek Wittenbergbe, és rá akarták kényszeríteni álláspontjukat Melanchtonra és munkatársaira. Ezt mondták: „Isten bízott meg minket az emberek oktatásával. Mi meghitten társalgunk az Úrral, mi tudjuk, mi fog történni. Egyszóval apostolok és próféták vagyunk. Kérdezzétek csak meg dr. Luthert.” 
A reformátorok megdöbbentek. Nem értették a dolgot. Ilyennel még nem találkoztak, és nem tudták, mitévők legyenek. Melanchton így szólt: „Ezekben az emberekben valóban rendkívüli lélek van. De milyen lélek...? Egyrészt arra vigyázzunk, nehogy elfojtsuk Isten Lelkét, másrészt pedig arra, nehogy félrevezessen minket a Sátán lelke!” 
Az új tan gyümölcse csakhamar megmutatkozott. Az emberek elhanyagolták a Bibliát, vagy teljesen félretették. Az iskolákban zűrzavar támadt. Diákok, ledöntve minden korlátot, abbahagyták tanulmányaikat, és otthagyták az egyetemet. Azok, akik alkalmasnak tartották magukat a reformáció felélesztésére és irányítására, a pusztulás határára vitték azt. A katolikusok ezt látva újra bizakodni kezdtek, és diadalittasan kiáltották: „Még egy utolsó erőfeszítés, és minden a miénk.” 
Amikor Luther Wartburgban meghallotta, mi történt, mélyen megrendülve mondta: „Mindig tartottam attól, hogy Sátán ránk küldi ezt a csapást.” Felismerte az állítólagos próféták igazi lényét, és látta az igazság ügyét fenyegető veszélyt. A pápa és a császár ellenkezése nem nyugtalanította annyira, mint az, amit most látott. A reformáció állítólagos barátaiból támadtak a legnagyobb ellenségei. Éppen azokkal az igazságokkal keltettek viszályt és zűrzavart az egyházban, amelyek oly nagy örömet és vigaszt nyújtottak. 
Luther Isten Lelkének késztetésére bontakoztatta ki a reformációt, és nagyobb reformot hajtott végre, mint ami kezdetben szándékában állt. ő csak eszköz volt a Végtelen Hatalom kezében. Mégis sokszor megremegett, amikor munkája következményét látta. Egyszer ezt mondta: „Ha megtudnám, hogy tanaim egy embernek is ártottak, egyetlenegynek, bármilyen egyszerűnek és ismeretlennek ‒ ami lehetetlen, hiszen ez maga az evangélium ‒, inkább meghalnék, mintsem kitartsak mellettük.” 
És most Wittenberget, a reformáció tulajdonképpeni központját a fanatizmus és a törvényellenesség ejtette hatalmába. Ez a rettenetes állapot nem Luther tanításainak következménye volt, de ellenségei egész Németországban őt terhelték meg vele. Elkeseredésében olykor ezt kérdezte: „Hát lehet ilyen vége a reformáció nagyszerű munkájának?” Amikor Istennel imában tusakodott, ismét béke költözött a szívébe. „Ez a munka nem az enyém, hanem a tiéd ‒ mondta ‒, Te nem fogod eltűrni, hogy a babona vagy a fanatizmus megrontsa.” De az a gondolat, hogy ebben a válságos helyzetben továbbra is távol kell maradnia a küzdelemtől, elviselhetetlenné vált már számára. Elhatározta, hogy visszatér Wittenbergbe... 
Csakhamar egész Wittenbergben elterjedt a hír, hogy Luther visszatért, és prédikálni fog. Az emberek özönlöttek mindenfelől, és a templom zsúfolásig megtelt. Luther a szószékre lépve nagyon bölcsen és szelíden tanított, buzdított és dorgált. Utalva egyesek eljárására, akik erőszakos intézkedésekkel akarták megszüntetni a misét, ezt mondta: 
„A mise rossz dolog. Isten ellenzi, ezért meg kell szüntetni. Én helyére az egész világon az evangéliumi úrvacsorát tenném. De senkit sem szabad erőszakkal elszakítani tőle. Ezt a dolgot az Úr kezébe kell letennünk. Az ő szava cselekedjen, és ne mi. Hogy miért? ‒ kérdezed. Mert nincs a kezemben az emberek szíve, mint a fazekaséban az anyag. Jogunk van szólni, de nincs jogunk cselekedni. Prédikáljunk! A többi Isten dolga. Ha erőszakot alkalmazok, mit érek el vele? Fintort, formalitást, majmolást, emberi rendeleteket és álszenteskedést... és nem a szívbeli őszinteséget, hitet vagy könyörületet. Márpedig ahol ez a három hiányzik, ott minden hiányzik. Egy lyukas garast sem adnék az ilyen eredményért... Isten egyedül Igéjével többet tesz, mint te, én, és az egész világ velünk együtt. Isten a szívet ragadja meg, és ha a szívet megnyerted, mindent megnyertél... 
Prédikálni, vitázni és írni fogok, de senkit sem erőltetek, mivel a hit önkéntes. Lásd, mit tettem! Felkeltem a pápa, a búcsú és a pápisták ellen, de erőszak és izgatás nélkül. Terjesztettem Isten szavát, prédikáltam és írtam ‒ ez volt minden, amit tettem. És mégis, amíg én aludtam... az Ige, amit prédikáltam, legyőzte a papságot, annyira, hogy sem fejedelem, sem császár nem okozott neki oly sok kárt. De én semmit sem tettem. Egyedül az Ige végzett el mindent. Ha erőszakhoz akartam volna folyamodni, talán egész Németországot elöntötte volna a vér. De mi lett volna az eredmény? Mind testi, mind lelki romlás és pusztulás. Ezért én nyugton maradtam, és hagytam, hogy egyedül az Ige fussa be a világot.” 
Luther nap mint nap lelkes tömegnek prédikált, egy egész héten át. Isten szava megtörte a fanatizmus izgató varázsát. Az evangélium hatalma visszavezette a megtévesztett embereket az igazság útjára. 
Luther nem kívánt találkozni a fanatikusokkal, akik nagy bajt okoztak. Logikátlan és fegyelmezetlen embereknek ismerte őket, akik miközben azt állítják, hogy különleges mennyei világosságot kaptak, a legkisebb ellentmondást, de még a legbarátibb dorgálást vagy tanácsot sem tudják elviselni. Magukat tartva a legfőbb tekintélynek, mindenkitől megkövetelik, hogy kérdés nélkül fogadják el állításaikat. De mivel ragaszkodtak ahhoz, hogy velük találkozzék, nem zárkózott el ettől. Luther nagyszerűen leleplezte hazugságaikat, és e csalók azonnal elhagyták Wittenberget. 
A fanatizmus egy időre elhallgatott. Évek múlva azonban annál hevesebben tört elő, és következményei még súlyosabbak voltak. E mozgalom vezetőiről Luther ezt mondta: „Számukra a Szentírás csak holt betű volt, és mindnyájan ezt kezdték kiabálni: »A Lélek! A Lélek!« De az egyszer biztos, nem követem őket oda, ahová őket ez a lélek vezeti. Isten az ő kegyelméből őrizzen meg minden olyan egyháztól, ahol csak szentek vannak! Én az alázatosokhoz, az erőtlenekhez, a betegekhez akarok tartozni, akik tudják és érzik, hogy bűnösök, és akik szívük mélyéből szüntelen sóhajtoznak és kiáltanak Istenhez vigaszért és segítségért.” 
Thomas Münzer, a legaktívabb fanatikus, tehetséges ember volt, aki képességeit a jó ügy szolgálatába állítva hasznos dolgokat vihetett volna végbe. De nem tanulta meg az igaz vallás legfőbb elveit. „Meg akarta reformálni a világot, és elfelejtette, mint minden rajongó, hogy a reformációt saját magánál kell elkezdenie.” Nagyra törő volt. Rangra, hatalomra vágyott, és nem akart második lenni, még Luther után sem. Kijelentette, hogy amikor a reformátorok a pápa tekintélyét a Szentírással cserélték fel, csupán létrehozták a pápaság egy másik formáját. Azt állította, hogy a menny őt bízta meg az igazi reformáció megindításával. „Akiben ez a lélek lakik, azé az igaz vallás ‒ mondta Münzer ‒, még ha soha életében nem is látta a Szentírást.” 
A fanatikus tanítók az érzelmeikre hallgattak. Minden gondolatukat és indítékukat Isten hangjának tartották. Következésképpen nagy túlzásokba estek. Egyesek még Bibliájukat is elégették, miközben ezt kiabálták: „A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” 
Münzer tanítása felcsigázta az emberekben a rendkívüli dolgok utáni vágyat, de az emberi elképzeléseket és nézeteket Isten szava fölé helyezve, hiúságukat is legyezgette. Tanait ezrek fogadták el. Münzer csakhamar minden istentiszteleti rendet megbélyegzett, és kijelentette, hogy a fejedelmeknek engedelmeskedni annyit jelent, mint megpróbálni Istennek is, és Beliálnak is szolgálni. 
Az emberek, akik már kezdték levetni magukról a pápaság igáját, egyre türelmetlenebbül viselték a polgári hatóságok megszorításait is. Münzer forradalmi tanításai, amelyeket a mennyei jóváhagyás igényével adott elő, minden kötöttség lerázására indították a népet, és arra, hogy a gyeplőt előítéleteiknek és indulataiknak adják át. E tanítást a lázadás és a harc végtelenül csúnya jelenetei követték, és Németország földje vérben ázott. 
Az a lelki fájdalom, amit Luther régen Erfurtban érzett, most kétszeresen reá nehezedett, amikor látta a fanatizmusnak a reformáció számlájára írt következményeit. A katolikus fejedelmek kijelentették ‒ és sokan el is hitték ‒, hogy a lázadás Luther tanainak törvényszerű következménye. A vád, amelynek a legcsekélyebb alapja sem volt, nagyon elszomorította a reformátort. Hogy az igazság ügyét a legsekélyesebb fanatizmussal egy szintre hozva így meggyalázzák, több volt, mint amit el tudott viselni. A zendülés vezetői gyűlölték Luthert, mert nemcsak ellenezte tanításaikat, hanem elutasította, hogy Isten ihletésére cselekednek. A polgári hatóság elleni lázadóknak nevezte őket. ők pedig bosszúból hitvány képmutatónak bélyegezték Luthert. Úgy tűnt, hogy Luther a fejedelmek és a nép gyűlöletét egyaránt kihívta maga ellen. 
A pápa hívei ujjongtak, remélve, hogy hamarosan tanúi lesznek a reformátor bukásának. Azokért a tévedésekért is Luthert hibáztatták, amelyeknek a helyreigazításáért mindent megtett. A fanatikusok azzal az állítással, hogy nagy igazságtalanság történt velük, sok ember rokonszenvét megnyerték, és miként a tévedés képviselőivel sokszor megesik, őket is mártíroknak tartották. A reformáció legelkeseredettebb támadóit tehát a kegyetlenség és elnyomás áldozataiként sajnálták és dicsőítették az emberek. Ez Sátán munkája volt, amely mögött ugyanaz a lázadó szellem húzódott, mint ami először a mennyben nyilvánult meg. 
Sátán folyvást azon dolgozik, hogy az embert megtévessze, és arra késztesse, hogy a bűnt erénynek, az erényt pedig bűnnek nevezze. És milyen „eredményes” munkát végez! Hányszor szidják és becsmérlik Isten hűséges szolgáit csak azért, mert bátran kiállnak az igazságért! Sátán eszközeit pedig dicsőítik és tömjénezik, sőt mártíroknak tartják, míg azok, akik Isten iránti hűségükért tiszteletet és bátorítást érdemelnének, magukra maradva hordják a gyanúsítgatás és bizalmatlanság terhét. 
A szentség hamisítványa, a hamis megszentelődés ma is megtéveszti az embereket. Más formákban, de a Luther korában megmutatkozó szellemben eltérít embereket a Szentírástól, hogy saját érzéseiket és benyomásaikat kövessék Isten törvénye helyett. Ez Sátán egyik legsikeresebb cselfogása, az igazság és a tisztaság meggyalázása. 
Luther bátran védte az evangéliumot a mindenfelől érkező támadástól. Isten Igéje minden küzdelemben hatékony fegyvernek bizonyult. Ezzel az Igével harcolt Luther a pápa bitorolt hatalma és a teológusok racionalista filozófiája ellen, és sziklaszilárdan megállt a reformációnak szövetséget kínáló fanatizmussal szemben. 
Ezek az ellenfelek a maguk módján mind félretették a Szentírást, és a vallási igazság és ismeret forrásaként az emberi bölcsességet dicsőítették. A racionalizmus isteníti az észt, és a vallás döntő tényezőjévé teszi. A katolicizmusnak, amely szerint a pápa az apostoli ihletettség egyenes ágú, soha nem változó örököse, bőven van lehetősége arra, hogy mindenféle túlkapást és romlottságot az apostoli megbízás sérthetetlenségének leple alá rejtsen. Münzer és társai „ihletettségének” a forrása sem magasabb rendű, mint a csapongó képzelet. Befolyása aláásott minden tekintélyt ‒ emberit és istenit egyaránt. Az igazi kereszténység Isten szavát az ihletett igazság nagy kincsesházaként és minden kinyilatkoztatás próbaköveként fogadja el. 
Wartburgból való visszatérése után Luther befejezte az Újszövetség fordítását, és a német nép nemsokára anyanyelvén olvashatta az evangéliumot. E fordítást mindenki, aki szerette az igazságot, nagy örömmel fogadta. Azok pedig, akik az emberi hagyományokat és parancsolatokat választották, gúnyolódva elvetették. 
A papokat nyugtalanította az a gondolat, hogy a köznép most már meg tudja vitatni velük Isten szavának tanításait, így tudatlanságuk lelepleződik. Világias okoskodásuk fegyverei hatástalanok voltak a Lélek kardjával szemben. Róma minden tekintélyével igyekezett meggátolni a Szentírás terjesztését, de a rendeletekkel, egyházi átkokkal és kínzásokkal nem érte el a célját. Minél inkább kárhoztatta és tiltotta a Bibliát, az emberek annál jobban szerették volna tudni, hogy mit is tanít. Minden olvasni tudó ember sóvárgott arra, hogy maga kutathassa Isten Igéjét. Magukkal hordozták, és olvasták, aztán újra olvasták, és addig nem nyugodtak, amíg hosszú részeket kívülről meg nem tanultak. Az Újtestamentum értékelése láttán Luther azonnal elkezdte az Ótestamentum fordítását, és mihelyt egy-egy rész elkészült, azonnal kiadta. 
Luther írásait éppoly örömmel fogadták a nagyvárosban, mint a kis faluban. „Amit Luther és barátai megfogalmaztak, mások terjesztették. Szerzetesek, akik meggyőződtek a kolostori kötelezettségek törvénytelenségéről, és a hosszú, rest élet helyett erejüket megfeszítve dolgozni akartak, de akik túlságosan tudatlanok voltak ahhoz, hogy Isten szavát hirdessék, beutazták a tartományokat, felkeresték a falucskákat és a kunyhókat, hogy Luther és barátai könyveit árusítsák. Németországot csakhamar elárasztották ezek a bátor könyvterjesztők.” 
Ezeket az írásokat nagy érdeklődéssel tanulmányozta gazdag és szegény, tanult és tanulatlan. A falusi iskolák tanítói esténként felolvastak belőlük a kandalló köré gyűlt kis csoportoknak. Minden egyes alkalommal egy-egy ember meggyőződött az igazságról, és örömmel fogadva az igét, tolmácsolta a jó hírt másoknak is. 
Valósággá váltak ezek az ihletett szavak: „A Te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket.” (Zsolt 119,130) A Szentírás tanulmányozása hatalmas változást hozott létre az emberek gondolkozásában és érzéseiben. A papi uralom vasigát helyezett alattvalóira, amely tudatlanságban és meg- alázottságban tartotta őket. A formaságokat és a babonás szertartásokat aprólékosan betartották. De istentiszteleteikhez az értelemnek és a szívnek nem sok köze volt. Luther feltárta Isten szavának egyszerű igazságait. A köznép kezébe adott Ige pedig felébresztette szunnyadó képességeiket. Nem csupán lelküket tisztította és nemesítette meg, hanem új erőt és elevenséget adott értelmüknek is. 
Minden rendű és rangú embert lehetett látni Bibliával a kézben, amint védték a reformáció tanításait. A pápa hívei, akik a Szentírás kutatását a papokra és szerzetesekre hagyták, most felszólították őket, hogy lépjenek elő, és cáfolják meg az új tanításokat. De a papok és szerzetesek, akik híveikhez hasonlóan nem ismerték a Szentírást és Isten hatalmát, teljes kudarcot vallottak azokkal szemben, akiket tanulatlannak és eretneknek bélyegeztek. „Sajnos ‒ mondta egy katolikus író ‒ Luther rábírta követőit, hogy a Szentíráson kívül semmi más kinyilatkoztatásban ne higgyenek.” Tömegek gyűltek össze, hogy hallgassák azt az igazságot, amit egyszerű emberek hirdettek, sőt megvitattak művelt és ékes beszédű teológusokkal. E nagy emberek szégyenletes tudatlansága lelepleződött, amikor az egyszerű emberek Isten Igéjének világos tanításaival cáfolták meg érveiket. Munkások, katonák, nők, sőt még gyermekek is jobban ismerték a Biblia tanításait, mint a papok és tudós doktorok. 
Az evangélium követői és a római babonák vallói közötti kirívó különbség nem kevésbé volt nyilvánvaló a tudósok soraiban, mint a köznép között. „Ellentétben a hierarchia régi védelmezőivel, akik elhanyagolták a nyelvek tanulását és az irodalom művelését..., voltak nemes lelkű fiatalok, akik tanulásra szentelve életüket kutatták a Szentírást, és megismerkedtek az ókor mesterműveivel. Ezek az éles elméjű, tiszta lelkületű, bátor szívű ifjak hamarosan annyi ismeretet szereztek, hogy jó ideig senki sem volt képes felvenni velük a versenyt... Így azután, amikor a reformációnak ezek az ifjú védelmezői valamilyen gyűlésen találkoztak a római doktorokkal, oly könnyedén és higgadtan vitáztak velük, hogy ezek a tudatlan emberek elbizonytalanodtak, zavarba jöttek, és szégyenben maradtak, amit mindenki szerint meg is érdemeltek.” 
Amikor a katolikus papság látta, hogy hívei elfogynak, a magisztrátusokhoz fordult segítségért, és minden hatalmában álló eszközzel igyekezett visszaszerezni hallgatóit. De az emberek lelki szükségleteit kielégítették az új tanítások, és elfordultak azoktól, akik oly régóta táplálták őket a babonás rítusok és emberi hagyományok semmit érő polyvájával. 
Az igazság tanítói, amikor az üldözés fellángolt ellenük, megfogadták Krisztus szavait: „Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba.” (Mt 10,23) A világosság eljutott mindenhova. A menekülők találtak egy hívogató, kitárt ajtót, és azon a helyen maradva Krisztust prédikálták ‒ néha a templomban, vagy ha annak kapuja bezárult előttük, magánházakban vagy a szabad ég alatt. Templommá szentelődött az a hely, ahol meghallgatták őket. A lendülettel és bizonyossággal prédikált igazság feltartóztathatatlanul terjedt. 
Hiába kérte a papság az egyházi és a polgári hatóságok segítségét az eretnekség szétmorzsolásához. Hiába folyamodtak bebörtönzéshez, kínzáshoz, tűzhöz és kardhoz. A hívők ezrei pecsételték meg vérükkel hitüket, és a munka ment tovább. Az üldözés is az igazság terjedését szolgálta. A fanatizmus pedig, amelyet Sátán az üldözéssel igyekezett párosítani, még nyilvánvalóbbá tette az Isten munkája és a Sátán munkája közti különbséget. 
(Az A reformáció előrehaladása Németországban c. fejezetből.) 
  

Kérjük Istent, hogy felismerjük a fanatizmus és a hamis ébredések veszélyeit, és a Szentírás komoly kutatásával, valamint imádsággal felvehessük ellenük a küzdelmet. Imádkozzunk, hogy Sátán eme támadásai ne bizonytalaníthassanak el bennünket a valódi reformációban, és az ebből fakadó végső győzelemben. 

péntek, január 27, 2017

Imahét 2017. jan. – 7. nap

Január 27., péntek
Luther Wartburg várában – a Gondviselés jelei  

Hogyan mentette meg Isten Luthert az életveszélytől a birodalmi gyűlés után? 
Miként mutatkozott meg Luther alázata és Istenben való bizalma, amikor elfogadta Bölcs Frigyes tanácsát? 
Miért kellett Luthernak Wartburg várában töltenie több mint egy évet a wormsi birodalmi gyűlés után?

A szász Frigyes szándékosan háttérben maradt, gondosan leplezve a reformátor iránti igazi érzéseit. Ugyanakkor fáradhatatlan éberséggel vigyázott rá, figyelve minden mozdulatát, de figyelve ellenségeit is. Sokan nem is próbálták palástolni Luther iránti rokonszenvüket. Fejedelmek, grófok, bárók és egyéb kiválóságok látogatták meg ‒ világiak és egyháziak egyaránt. „A doktor kis szobája ‒ írta Spalatin ‒ nem tudta befogadni minden látogatóját. Az emberek úgy néztek Lutherre, mint aki több mint ember. Még azok is, akik nem hittek tanaiban, csak csodálni tudták mérhetetlen becsületességét, mert inkább a halált választotta, mintsem lelkiismeretét beszennyezze. 
Nemesek és fejedelmek komoly erőfeszítéseket tettek, hogy rávegyék Luthert a Rómával való kiegyezésre. Azt mondták, ha makacsul szembehelyezkedik az egyház és a zsinatok véleményével, a birodalom hamarosan száműzi, és senki nem védheti meg. Erre a kérésre Luther így válaszolt: „Krisztus evangéliumát lehetetlen támadások nélkül prédikálni... Miért választana el éppen engem a veszélytől való félelem, és rettegés az Úrtól és Isten szavától, amely az egyetlen igazság? Nem, inkább testem, vérem és életem áldozom fel.” 
Újra csak biztatták, hogy engedjen a császárnak, és akkor nincs mitől félnie. „Teljes szívemből beleegyezem ‒ hangzott a válasz ‒, hogy a császár, a fejedelmek, sőt a legegyszerűbb keresztények is megvizsgálják és elbírálják műveim, de csak egy feltétellel, ha Isten szavát tekintik a mércének. Mást nem is kell tenni, csak engedelmeskedni az Igének. Ne alkalmazzatok erőszakot lelkiismeretemen, amelyet a Szentírás magához láncolt!” 
Egy másik felhívásra így válaszolt: „Hát jó, lemondok menlevelemről. Személyemet és életemet a császár kezébe teszem, de Isten Igéjét ‒ soha!” Alávetné magát egy egyetemes zsinat határozatának ‒ mondta ‒, de csak azzal a feltétellel, ha a zsinat a Szentírás alapján köteles dönteni. „Ami pedig Isten szavát és a hitet illeti ‒ tette hozzá ‒, minden keresztény éppúgy el tudja őket bírálni, mint a pápa, még ha őt egymillió zsinat támogatja is.” Végül mind barátai, mind ellenfelei meggyőződtek arról, hogy semmi értelme sincs a további békítgetésnek. 
Ha a reformátor csak egyetlen kérdésben is engedett volna, Sátán és serege győzelmet aratott volna. De rendíthetetlen állhatatossága az egyház felszabadításához, egy új, egy jobb korszak hajnalához vezetett. Ennek az egyetlen embernek a befolyása, aki vallási dolgokban önállóan mert gondolkozni és cselekedni, nemcsak a korabeli egyházat és világot érintette, hanem minden későbbi nemzedék egyházát és világát is. E határozottságból és kitartásból az idők végéig minden hasonló sorsú ember erőt meríthet. Isten hatalma és uralma meghiúsítja az emberek tanácsát, és Sátán befolyását erőtlenné teszi. 
Luther csakhamar parancsot kapott a császártól, hogy térjen haza. Tudta, hogy ezt a parancsot hamarosan elítélése fogja követni. Vészjósló felhők tornyosultak útja felett. De amikor Wormsból távozott, szíve örömmel és hálaadással telt meg. „Maga az ördög őrködött a pápa fellegvárán ‒ mondta ‒, de Krisztus széles rést ütött rajta, és Sátán kénytelen volt elismerni, hogy az Úr hatalmasabb, mint ő.” 
Luther nem akarta, hogy állhatatosságát a császár lázadásnak tartsa. Ezért távozása után ezt írta a császárnak: „Isten, aki a szívek vizsgálója, a tanúm, hogy a legnagyobb készséggel engedelmeskedem felségednek tisztességben és gyalázatban, életemben és halálomban, és kivétel nélkül mindenben, ami nem érinti Isten szavát, amely az embert élteti. A jelen élet dolgaiban hűségem rendületlen, mert ha itt vesztünk vagy nyerünk, üdvösségünkhöz képest érdektelen. De abban, ami örök érdekeinket érinti, Isten nem akarja, hogy az ember embernek vesse alá magát. Mert a lelki dolgokban való meghódolás valójában imádat, és ez egyedül a Teremtőt illeti meg.” 
Luthert Wormsból jövet még jobban körülrajongták, mint odafelé menet. Rangos egyházi személyek köszöntötték a kiátkozott szerzetest, és polgári hatalmasságok tisztelték meg azt az embert, akit a császár megbélyegzett. Unszolták, hogy prédikáljon, és a császári tilalom ellenére ismét felállt a szószékre. „Soha nem ígértem, hogy láncra verem Isten szavát ‒ mondta ‒, és nem is fogom megígérni.” 
Nem sokkal Wormsból való távozása után a pápa híveinek sikerült a császárt rávenniük a Luther elleni ediktum kiadására. A rendelet a reformátort Sátánnak bélyegezte. Az állt benne, hogy Luther „maga a Sátán, emberi alakban és barátcsuhában”. A rendelet kimondta: mihelyt Luther menlevele lejár, intézkedni kell, hogy munkáját megszüntesse. A császár megtiltotta, hogy bárki is befogadja, enni vagy inni adjon neki, szóval vagy tettel, nyilvánosan vagy magánjelleggel segítse vagy támogassa. A parancs úgy hangzott, hogy el kell fogni, bárhol is legyen, és át kell adni a hatóságoknak; híveit szintén börtönbe kell vetni, és vagyonukat el kell kobozni; Luther írásait meg kell semmisíteni; és végül mindazok, akik e rendelettel ellentétesen merészelnek cselekedni, a rendeletben foglalt ítélet alá esnek. A szász választófejedelem és a Lutherhez legközelebb álló fejedelmek nem sokkal a reformátor távozása után elhagyták Wormsot, és az országgyűlés szentesítette a császár rendeletét. A pápa hívei ujjongtak. Azt gondolták, hogy a reformáció sorsa megpecsételődött. 
Isten azonban gondoskodott szolgája számára menedékről a veszély idején. Valaki éberen figyelte Luther minden mozdulatát. Egy őszinte, nemes szív elhatározta, hogy megmenti. Nyilvánvaló volt, hogy Róma csak Luther halálával éri be, és hogy Luther csak akkor menekül meg az oroszlán torkából, ha elrejtőzik. A szászországi Frigyes Istentől kapott bölcsességgel elhatározta, hogy megmenti a reformátort. A választófejedelem hű barátok segítségével valósította meg tervét. Sikerült elrejteniük Luthert barát és ellenség elől egyaránt. Útközben hazafelé elrabolták kísérőitől, és az erdőn át nagy sietve egy elszigetelt hegyi erődbe, Wartburg várába vitték. Mind elfogását, mind pedig elrejtését olyan titokzatosság fedte, hogy sokáig még maga Frigyes sem tudta, hova vitték. Ennek is megvolt az oka. Ameddig a választófejedelem nem tudott semmit Luther hollétéről, nem is árulhatott el semmit. Örült, hogy a reformátor biztonságban van, és ez elég is volt neki. 
Elmúlt a tavasz, a nyár, az ősz. Jött a tél, és Luther még mindig fogoly volt. Aleander és hívei ujjongtak, mert úgy tűnt, hogy az evangélium fénye kialvóban van. De nem ez történt. A reformátor töltögette lámpását az igazság tárházából, és e lámpásból még több fény sugározhatott. 
Wartburg barátságos biztonságában Luther egy ideig örült, hogy megszabadult a harc hevétől és kavargásától. De sokáig nem tudott örömet találni a csendben és a nyugalomban. Hozzászokott a tevékeny élethez és a kemény küzdelemhez. Nehezen viselte el a tétlenséget. Magányos napjaiban az egyház állapota foglalkoztatta, és kétségbeesetten kiáltott fel: „Ó, jaj! Nincs senki az Úr haragjának e napján, aki falként állna az Úr előtt, és megmentené Izraelt!” Majd önmagára gondolt, és attól félt, hogy gyávasággal vádolják majd, amiért kivonta magát a küzdelemből. Azután szemrehányást tett magának tétlenségéért és kényelmességéért. Pedig napi teljesítménye több volt, mint amennyit egy ember elvégezhet. Tolla sohasem pihent. Miközben ellenségei azzal áltatták magukat, hogy elhallgattatták, tevékenységének kézzelfogható bizonyítékai megdöbbentették és zavarba ejtették őket. Tollából származó tanulmányok tömegei forogtak közkézen egész Németországban. Az Újtestamentum német nyelvre fordításával nagyon fontos szolgálatot tett hon társainak. Sziklás Pátmoszából majdnem egy teljes évig hirdette az evangéliumot és feddte korának bűneit, tévelygéseit. 
De Isten nem csak azért vonta ki Luthert a közélet színpadáról, hogy ellenségei haragjától megvédje; nem is azért, hogy nyugodtan végezhesse ezeket a fontos munkákat. Drágább volt ennél az a cél, amit Isten el akart érni. A hegyek közt, a csendben, a magányban és ismeretlenségben Lutherhez nem ért el sem a segítő kéz, sem pedig az emberi dicséret. Így óvta Isten a gőgtől és az elbizakodottságtól, ami olyan sokszor kíséri a sikert. Szenvedés és megalázás által készítette fel, hogy ismét biztonságban tudjon járni a szédítő magasságokban, ahova olyan hirtelen emelkedett fel. 
Amikor az ember az igazság nyújtotta szabadságnak örvendezik, szívesen dicsőíti azokat, akiket Isten eszközként használ fel, hogy a tévelygés és a babona láncait széttörje. Sátán igyekszik az ember figyelmét Istenről emberi eszközökre irányítani, hogy Isten helyett emberekhez kötődjék. Azt akarja, hogy a puszta eszközt becsülje, és figyelmét eltereli arról a gondviselő Kézről, amely az eseményeket irányítja. Nagyon sokszor a dicsőített és nagyrabecsült vallási vezetők szem elől tévesztik, hogy Istentől függenek, és kezdenek önmagukban bízni. Ebből pedig az következik, hogy igyekeznek azoknak az embereknek a gondolkodását és lelkiismeretét irányítani, akik hajlamosak arra, hogy Isten Igéje helyett tőlük várják az eligazítást. A reformáció munkáját sokszor gátolja támogatóinak e fajta lelkülete. Isten szeretné megóvni ettől a veszélytől a reformáció ügyét. Azt akarta, hogy a reformáció munkája az Isten pecsétjét, és ne emberi bélyeget viseljen magán. Az emberek Lutherre, az igazság magyarázójára néztek. Isten eltávolította Luthert, hogy mindenki az igazság örökkévaló Szerzőjére tekintsen. 
(A Luther az országgyűlés előtt c. fejezetből.) 
  

Imádkozzunk azért, hogy minden próbánkban felismerjük és elfogadjuk Isten hitünket és jellemünket formáló hatalmát, saját életünkben és mások életében egyaránt.

csütörtök, január 26, 2017

Imahét 2017. jan. – 6. nap

Január 26., csütörtök
„Itt állok, másként nem tehetek...”
– Luther a wormsi országgyűlés előtt  

Luthert milyen lelkület jellemezte Isten Igéjének, a Biblia igazságainak védelmezése közben? Mire figyelmeztessen ez bennünket is, minden körülmények között? 
Miként tudta a Szentlélek vezetni Luthert a legszorongatóbb, sorsfordító körülmények közepette is? 
Hogyan képviselte Luther a wormsi birodalmi gyűlésen hitbeli és lelkiismereti meggyőződését? 
Mi adott neki mindehhez kellő bölcsességet és bátorságot?  

Luthert az országgyűlés elé idézték. Egy császári tisztviselőnek kellett a kihallgatási terembe vezetnie. Mégis csak nehezen tudott eljutni oda. Minden út zsúfolásig megtelt bámészkodókkal. Az emberek nagyon kíváncsiak voltak arra a barátra, aki szembe mert szállni a pápa hatalmával. 
Mielőtt Luther bírái elé lépett, egy idős tábornok, számos csata hőse, kedvesen mondta neki: „Szegény barát, szegény barát, nemesebb az a harc, amelyet te vállalsz, mint az enyém volt, vagy bármely parancsnoké a legvéresebb csatában. De ha ügyed igaz, és biztos vagy benne, menj Isten nevében előre, és ne félj semmitől! Isten nem hagy el.” 
Luther végre a tanács előtt állt. A császár a trónon ült. A birodalom legjelesebb személyiségei vették körül. Soha ember nem jelent meg ennél impozánsabb gyülekezet előtt, mint amely előtt Luther Mártonnak kellett hitéért kiállnia. A puszta tény, hogy megjelent, már maga jelentős győzelem volt a pápaság felett. 
A pápa elítélte ezt az embert, és ő most a törvényszék előtt állt, amely ezzel a tettével a pápa fölé helyezte magát. A pápa egyházi büntetéssel sújtotta Luthert, és kizárta minden emberi társadalomból. Ennek ellenére ez a törvényszék tisztelettel megidézte, és a világ legtiszteletreméltóbb gyűlése fogadta. A pápa örök hallgatásra ítélte, és most szólni készült a keresztény világ legtávolabbi részeiből összehívott figyelmes hallgatók ezrei előtt. Tehát Luther közreműködésével óriási fordulat történt. Róma leereszkedett trónjáról, és egy szerzetes hangja volt az, ami megalázta. 
E hatalmas és előkelő gyűlés előtt az alacsony származású reformátor elfogódottnak és zavartnak látszott. Számos fejedelem, látva izgatottságát, odament hozzá, és egyikük ezt súgta neki: „Ne félj azoktól, akik a testet ölik meg, mert a lelket meg nem ölhetik!” Egy másik ezt mondta: „Amikor helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, megadja nektek a ti Atyátok Lelke, mit mondjatok.” A világ nagyjai így tolmácsolták Krisztus szavait, hogy erősítsék Isten szolgáját a próba idején. 
Luthernak közvetlen a császár trónja elé kellett állnia. Mélységes csend szállta meg a népes gyülekezetet. Majd egy császári tisztviselő felállt, és Luther írásaira mutatva, e két kérdésre kért választ a reformátortól: Elismeri-e, hogy ő írta őket, és szándékában áll-e visszavonni a bennük kifejtett nézeteit? Miután a könyvek címét elsorolták, Luther azt válaszolta, hogy ami az első kérdést illeti, elismeri, hogy azok az ő könyvei. „Ami a másodikat illeti ‒ szólt ‒, mivel ez olyan kérdés, ami a hitet és a lelkek megváltását érinti, és Isten szavával, az ég és föld legdrágább kincsével is összefügg, balgán cselekednék, ha gondolkodás nélkül válaszolnék. Esetleg kevesebbet mondanék, mint amennyit a helyzet megkövetel, vagy többet, mint amennyit az igazság megkíván, s így vétenék Krisztus e mondása ellen: »Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.« (Mt 10,33) Ezért teljes alázattal kérem császári felségedet, adjon időt nekem, hogy válaszommal ne vétkezzem Isten szava ellen.” 
Ez bölcs kérés volt. Luther meggyőzte a gyűlést, hogy nem indulatból, sem pedig ösztönösen cselekszik. Ez a nyugalom és higgadtság, amire nem számítottak attól az embertől, aki olyan bátornak és megalkuvást nem ismerőnek látszott, növelte befolyását, s a későbbiekben megfontolt, bölcs és fennkölt válaszokra képesítette, ami meglepetést és csalódást okozott ellenségeinek, megrótta arcátlanságukat és gőgjüket. 
Luthernak a végső választ másnap kellet megadnia a zsinat előtt. Egy darabig elszorult szívvel gondolt azokra az erőkre, amelyek összefogtak az igazság ellen. Hite megingott. Rémület szállta meg, és reszketett a félelemtől. A veszélyeket felnagyítva látta. Látta ellenségeit győzedelmeskedni; látta, hogy a sötétség hatalmai már-már diadalt ülnek. Felhők sűrűsödtek fölötte, és úgy érezte, hogy elválasztják Istentől. Szerette volna biztosan tudni, hogy a seregek Ura vele lesz. Mardosó fájdalmában arccal a földre vetette magát, és szívet tépő kiáltás tört ki belőle, amit csak Isten érthet meg igazán. 
„Ó, mindenható, örök Isten ‒ könyörgött ‒, milyen szörnyű ez a világ! Íme kinyitja száját, hogy elnyeljen, és oly kicsi a bizalmam Benned... Ha csak e világ erejében bízhatom, mindennek vége... Közeleg az utolsó órám, ítéletemet kimondták... Ó, Istenem, segíts meg a világ minden bölcsességével szemben! Tedd meg... Te egyedül..., mert ez nem az én művem, hanem a Tiéd! Nekem nincs semmi keresnivalóm itt, nincs semmi vitatkoznivalóm a világ nagyjaival... De az ügy a tiéd..., és ez igaz és örökkévaló ügy. Ó, Uram, segíts! Hű és változatlan Isten, egy emberben sem bízom... Mindaz, ami embertől van, bizonytalan; mindaz, ami embertől származik, megbukik... Te választottál ki engem erre a munkára... Állj mellém, szeretett Fiad, Jézus Krisztus érdeméért, aki az én oltalmam, pajzsom és erős váram!” 
A gondviselő és bölcs Isten nyitotta meg Luther szemeit, hogy felismerje a veszélyt, és ne rohanjon vakmerően bele, saját erejében bízva. Luther nem a szenvedéstől félt, nem a közvetlen közelről fenyegető kínzástól és haláltól rettegett olyan iszonyúan. Válság előtt állt, és úgy érezte, nem tud megbirkózni vele, és az ő gyengesége miatt fog az igazság ügye vereséget szenvedni. Nem a maga biztonságáért, hanem az evangélium diadaláért tusakodott Istennel. Úgy gyötrődött és küzdött ő is, miként Izrael azon a küzdelmes éjszakán a magányos patak partján. Miként Izraelt, az ima őt is győzelemhez segítette. Kétségbeesett hitével megkapaszkodott Krisztusban, a nagy Szabadítóban. Erőt adott neki az a biztos tudat, hogy nem egyedül fog megjelenni a tanács előtt. Újra béke költözött lelkébe, és boldog volt, hogy magasra emelheti Isten szavát a népek uralkodói előtt. 
Lelkével Istenre támaszkodva készült Luther a reá váró küzdelemre. Elgondolta, mit fog válaszolni. Átnézte írásainak egyes részeit, és a Szentírásból bizonyítékokat keresett állításai alátámasztására. Majd bal kezét a Szent könyvre téve, amely nyitva volt előtte, jobb kezét az égre emelte, és megesküdött, hogy „hű marad az evangéliumhoz, és nyíltan megvallja hitét, még ha bizonyságtevését vérével kell is megpecsételnie”. 
Amikor Luthert ismét az országgyűlés elé vezették, arcán nyoma sem volt félelemnek vagy zavarnak. Békés szívvel, lenyűgöző bátorsággal és emelkedettséggel állt Isten tanúja a föld nagyjai között. A császári tisztviselő most megkérdezte, hogy vissza akarja-e vonni tanait. Luther szelíd hangon, alázatosan válaszolt. Nem volt heves és szenvedélyes. Szerényen és tisztelettudóan viselkedett, de olyan hitről és örömről tett bizonyságot, ami meglepte az összegyűlteket. „Legfenségesebb császár, fényes fejedelmek, kegyes urak! Megjelentem a mai napon előttetek a tegnap kapott parancsnak megfelelően. Isten irgalmára ünnepélyesen kérem fenségedet és a magasztos gyülekezetet, hogy kegyelmesen hallgassa meg egy olyan ügy védelmét, amelynek helyes és igaz voltáról meg vagyok győződve! Ha tudatlanságom miatt áthágom az udvari szokásokat és illemet, kérem bocsássatok meg, mivel nem királyi palotákban, hanem egy kolostor magányában nevelkedtem!” 
Majd rátérve a kérdésre kijelentette, hogy kiadott művei különböző jellegűek. Némelyikben a hittel és a jó cselekedetekkel foglalkozik. E munkáit még az ellenségei is nemcsak ártalmatlannak, de hasznosnak is nyilvánították. Visszavonásukkal mindkét párt által elismert igazságokat kárhoztatna. Írásainak másik csoportja a pápaság romlottságát és visszaéléseit leplezi le. E művek visszavonása erősítené Róma zsarnokságát, és szélesebb kaput tárna sok súlyos istentelenség előtt. Könyveinek harmadik csoportjában a fennálló gonoszságokat védő személyeket támadta meg. Nyíltan megvallotta, hogy ezekkel kapcsolatban hevesebb volt, mint ahogy illő lett volna. Nem állította, hogy hibátlan. De még ezeket a könyveket sem tudta megtagadni, mert visszavonásukkal bátorítaná az igazság ellenségeit, akik ezt arra használják, hogy Isten népét még kegyetlenebbül elnyomják. 
„De én csak ember vagyok, és nem Isten ‒ folytatta ‒; ezért úgy védekezem, ahogy Krisztus is tette: »Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról«... De Isten irgalmára esdekelve kérlek, legfenségesebb császár, titeket is fényes hercegek és minden rendű és rangú emberek, a próféták és apostolok írásaiból bizonyítsátok be, hogy tévedtem! Mihelyt meggyőződtem erről, minden tévedésemet visszavonom, és elsőként ragadom meg s vetem tűzbe könyveimet. Remélem, hogy amit az imént mondtam, világosan tanúsítja, gondosan mérlegeltem és átgondoltam, milyen veszélynek tettem ki magam. De korántsem félek, hanem inkább örülök, hogy az evangélium ma is, mint régen, zavart és viszályt kelt. Ez jellemzi Isten szavát, és ez a sorsa Isten igéjének. »Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre, hanem hogy fegyvert« ‒ mondta Jézus Krisztus. Isten tanácsai csodálatosak és félelmetesek! Óvakodjatok attól, hogy a széthúzás elfojtásának szándékával Isten szent szavát üldözzétek, és áthidalhatatlan veszélyek, katasztrófák és az örök pusztulás félelmetes áradatát zúdítsátok magatokra...! Hozhatnék számtalan példát Isten kinyilatkoztatásaiból. Szólhatnék a fáraókról, a babiloni királyokról és Izrael királyairól, akik soha nem munkálták olyan nagy hatással pusztulásukat, mint amikor a legbölcsebbnek tűnő tanácsok alapján törekedtek uralmuk megerősítésére. »Isten hegyeket mozdít tova, hogy észre se veszik!«” 
Luther eddig németül beszélt. Most el kellett ismételnie szavait latinul. A megerőltetéstől kimerülten bár, de eleget tett e kérésnek, és ismét elmondta beszédét, ugyanolyan világosan és lendületesen, mint először. A gondviselő Isten segítette. Számos fejedelmet annyira elvakított a tévelygés és a babona, hogy az első alkalommal nem fogták fel Luther okfejtését, de amikor elismételte beszédét, tökéletesen megértették. 
Luther szavai felbőszítették azokat, akik konokul behunyták szemüket a világosság előtt, és szántszándékkal nem engedték, hogy az igazság meggyőzze őket. Amikor Luther elhallgatott, a gyűlés szóvivője indulatosan mondta: „Nem válaszoltál a feltett kérdésekre... Világos és pontos választ kérünk! Visszalépsz, vagy nem?” 
A reformátor így válaszolt: „Mivel császári felséged, és ti, kegyelmes urak, világos, egyszerű és pontos választ kívántok, megadom. Ez a válaszom: hitemet nem rendelhetem alá sem a pápának, sem a tanácsoknak, mivel a napnál is világosabb, hogy a pápa és a zsinatok sokszor tévednek, és egymásnak ellentmondanak. Ezért, hacsak a Szentírásból vett bizonyítékokkal vagy a legvilágosabb érvekkel és az általam idézett szakaszok alkalmazásával meg nem győznek, és hacsak így fel nem szabadítják Isten szavának elkötelezett lelkiismeretemet, nem tudom, és nem is akarom visszavonni tanaimat, mert a keresztény ember számára veszélyes dolog a lelkiismeretével ellentétesen szólni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen.” 
Ez az igaz ember tehát Isten Igéjének biztos alapján állt. A menny fénye ragyogott arcán. Amikor a tévelygés hatalmát leleplezte, és a világot legyőző hit hatalmáról beszélt, nemes és tiszta jelleme, szívének békessége és öröme nem maradt rejtve senki előtt... 
(A Luther az országgyűlés előtt c. fejezetből.) 
     

Imádkozzunk azért, hogy a Biblia igazságának képviselete közben a lelkületünk Luther lelkületéhez hasonlatos legyen. Imádkozzunk, hogy a Szentlélek minket is teljesen betölthessen türelemmel, szelídséggel, és tisztán szólhasson általunk.

szerda, január 25, 2017

Imahét 2017. jan. – 5. nap

Január 25., szerda
A wormsi országgyűlés – Luther nélkül 

Milyen lelkületről tett bizonyságot a római nuncius (Aleander)? Milyen hamis érvekkel próbálta lehengerelni és Luther ellen hangolni a wormsi országgyűlés nagy tekintélyű képviselőit? 
Hogyan fordította vissza Isten a Luther-ellenes hangulatot?  

Egy új császár ‒ V. Károly ‒ lépett Németország trónjára. Róma titkos megbízottai siettek szerencsét kívánni neki, és rávenni, hogy használja fel hatalmát a reformáció ellen. A szász választófejedelem viszont, akinek Károly a koronáért sokat köszönhetett, nyomatékosan kérte az új császárt, hogy ne tegyen lépéseket Luther ellen, ameddig meg nem hallgatja. A császár ezzel nagyon kínos és kellemetlen helyzetbe került. A pápa híveit semmi más nem elégítette volna ki, csak a Luther halálos ítéletét kimondó császári kiáltvány. A választófejedelem viszont határozottan kijelentette, hogy „sem a császári felség, sem más nem tanúsította, hogy Luther írásait valaki is megcáfolta volna”. Ezért dr. Luthernek menlevelet kért, „hogy megjelenhessék tanult, istenfélő és pártatlan bírák törvényszéke előtt”. 
Ekkor mindegyik párt figyelme a német államok gyűlésére irányult, amelyet Károly Wormsba hívott össze nem sokkal hatalomra jutása után. Fontos politikai kérdéseket és érdekeket kellett e nemzeti tanácskozáson mérlegelni. A német fejedelmek most tanácskoztak először ifjú császárukkal. Az egyházi és állami méltóságok az ország minden részéből eljöttek. Öröklött jogaikat féltő, előkelő származású, nagy hatalmú világi főurak, rangjuk és hatalmuk fontosságától megrészegült papi fejedelmek, a társadalom színe java és fegyveres kíséretük, valamint idegen és távoli országok követei mind összegyűltek Wormsban. Ebben a roppant nagy gyülekezetben a legnagyobb érdeklődést a szász reformátor ügye keltette. 
Károly előzőleg megbízta a választófejedelmet azzal, hogy hozza magával Luthert az országgyűlésre. Biztosította Luther védelméről, és megígérte, hogy szabadon tárgyalhat az illetékes személyekkel a vitás kérdésekről. Luther vágyott arra, hogy megjelenhessen a császár előtt. Egészsége ebben az időben igen megromlott, mégis így írt a választófejedelemnek: „Ha egészségesen nem tudok Wormsba menni, betegen vitetem magam oda. Mert ha a császár hív engem, semmi kétségem sincs afelől, hogy ez magának Istennek a hívása. Ha erőszakot is kívánnak alkalmazni ellenem, ami nagyon valószínű (mert bizonyára nem azért rendelnek maguk elé, hogy oktassam őket), én az ügyet Isten kezébe helyezem. Aki megőrizte a három ifjút a tüzes kemencében, ma is él és uralkodik. Ha ő nem ment meg engem, életemnek nincs nagy jelentősége. Csak azt akadályozzuk meg, hogy az evangélium a gonoszok gúnyolódásának tárgyává váljon. Hullassuk vérünket érte, nehogy ők győzedelmeskedhessenek! Nem az én feladatom eldönteni, hogy életem vagy halálom járul-e hozzá legjobban mások üdvösségéhez... Mindent elvárhatnak tőlem..., csak azt nem, hogy megfutamodom vagy megtagadom tanaimat. Elmenekülni nem tudok, még kevésbé meghátrálni.” 
Nagy volt az izgalom, amikor Wormsban elterjedt a hír, hogy Luther meg fog jelenni az országgyűlésen. A pápai nuncius, Aleander, akire az ügy különösképpen tartozott, megrémült és felbőszült. Látta, hogy a pápa ügyére nézve ez katasztrofális lesz. Vizsgálatot indítani olyan ügyben, amelyben a pápa már kárhoztató ítéletet mondott, annyit jelent, mint semmibe venni a pápa tekintélyét. Félt attól, hogy ennek az embernek meggyőző és nyomós érvei sok fejedelmet elhódítanak a pápától. Ezért a legnyomatékosabban tiltakozott Károlynál Luther wormsi megjelenése ellen. Ez idő tájt jelent meg a Luther kiátkozását bejelentő bulla. Ez a tény, és a nuncius ellenvetései meghátrálásra késztették a császárt. Írt a választófejedelemnek, hogy ha Luther nem vonja vissza tanait, nem hagyhatja el Wittenberget. 
Aleander, akinek nem volt elég ez a győzelem, minden hatalmát és ravaszságát latba vetve igyekezett Luthert elítéltetni. Jobb ügyhöz méltó szívóssággal próbálta a dolgot a fejedelmeknek, a főpapoknak és a gyűlés többi résztvevőjének a figyelmébe ajánlani, „zendüléssel, lázadással, istentelenséggel és istenkáromlással” vádolva a reformátort. De a nuncius hevessége és indulatossága nagyon is világossá tette, milyen lelkület húzódik ténykedése mögött. „Sokkal inkább a gyűlölet és a bosszú fűti, mint a buzgóság és kegyesség” ‒ volt az általános észrevétel. Az országgyűlés résztvevőinek többsége soha olyan jóindulatot nem tanúsított Luther iránt, mint ekkor. 
Aleander kettőzött hévvel hangsúlyozta a császár előtt a pápai rendelet végrehajtásának kötelező voltát. Németország törvényei szerint azonban a fejedelmek beleegyezése nélkül ezt nem lehetett érvényesíteni. Károly végül a nuncius erőszakoskodásának engedve azt mondta, hogy tárja ügyét az országgyűlés elé. „Nagy nap volt ez a nuncius számára. Nagy volt a gyűlés, de az ügy még nagyobb. Aleander Róma ügyét képviselte. Róma az egész egyház anyja és úrnője.” Aleander meg akarta védeni Péter trónjának méltóságát a keresztény világ összegyűlt kiválóságai előtt. „Ékesen szóló ember volt, és e képességével a helyzet magaslatára emelkedett. A Gondviselés rendelte úgy, hogy Rómát ‒ elítélése előtt ‒ a legtehetségesebb szónok képviselje és védje a legfenségesebb törvényszék előtt.” A reformátor tisztelői némi nyugtalansággal figyelték, milyen hatása lesz Aleander beszédének. A szász választófejedelem nem volt jelen, de utasítására tanácsosai közül néhányan jegyezték a nuncius beszédét. 
Aleander összeszedte minden tudását és szónoki képességét, hogy az igazságot megdöntse. Egyik vádat a másik után hozta fel Luther ellen, mint az egyház és állam, az élők és holtak, a papság és egyháztagok, a zsinatok és a kereszténység ellensége ellen. „Luther tévedései” kellő indokot képeznek „százezer eretnek” elégetéséhez is ‒ mondta. 
Befejezésül így akarta megvetését kifejezni a reformált hit hívei ellen: „Kik ezek a lutheránusok? Egy csapat pökhendi tanító, romlott pap, léha szerzetes, tudatlan ügyvéd, lecsúszott nemes, valamint az általuk becsapott és megrontott köznép. Mennyire túlszárnyalják őket a katolikusok számban, képességben és hatalomban! Ennek a jeles gyűlésnek az egyhangú döntése felvilágosítja majd az együgyűt, inti a meggondolatlant, szilárddá teszi az ingadozót és erőssé a gyengét.” 
Minden korban ilyen fegyverekkel támadták az igazság képviselőit. Ezeket az érveket napjainkban is felhozzák azok ellen, akik a meghonosodott tévedésekkel szemben Isten Igéjének világos és egyenes tanításait hirdetni merik. „Kik ezek az új tanokat hirdető prédikátorok? ‒ kiáltanak a népszerű vallásra vágyók. Tanulatlanok, kevesek és szegényebb osztálybeliek. Mégis azt állítják, hogy náluk van az igazság, és ők Isten választott népe. Tudatlanok és megtévesztettek. Mennyivel felülmúlja őket számban és befolyásban a mi egyházunk! Milyen sok kiváló és tanult ember van közöttünk! Mennyivel erősebbek vagyunk!” Ezek az érvek nagy hatással vannak a világra, de most sem perdöntőbbek, mint amilyenek a reformátor korában voltak. 
A reformáció nem ért véget Lutherrel, ahogyan azt sokan gondolják. A reformáció e világ történelmének végéig tart. Luther nagy feladatot kapott. Másokra is tükröznie kellett azt a világosságot, amelyet Isten reá sugárzott. De Luther nem kapta meg a világnak szánt teljes világosságot. Luther korától kezdve napjainkig állandóan új fény sugárzik a Szentírásra, új és új igazságok tárulnak fel. 
A nuncius beszéde nagy hatással volt az országgyűlésre. Luther nem volt jelen, hogy Isten szavának világos és megdönthetetlen igazságaival legyőzze a pápaság védelmezőjét. Senki sem próbálta a reformátort megvédeni. Olyan hangulat lett úrrá, hogy Luthernak és tanainak elítélésén kívül az eretnekség gyökerét is kiirtották volna, ha ez egyáltalán lehetséges. Rómának ez volt a legkedvezőbb alkalma, hogy ügyét megvédje. A nuncius mindent elmondott, amit csak lehetett, hogy magát igazolja. A látszólagos győzelem azonban a vereség előjele volt. Ettől kezdve az igazság és tévelygés közti különbség jobban kitűnt, mivel a harc nyíltan folyt tovább. Róma nem volt többé olyan magabiztos, mint azelőtt. Az országgyűlés tagjainak többsége tétovázás nélkül kiszolgáltatta volna Luthert Róma bosszújának, de sokan közülük látták és rosszallották az egyház romlottságát, s szerették volna, ha valaki megállítja azokat a visszaéléseket, amelyeket a német nép a papság romlottsága és kapzsisága miatt elszenvedett. A nuncius a legkedvezőbb megvilágításban mutatta be a pápa uralmát. Az országgyűlés egyik tagját azonban az Úr arra indította, hogy igazi képet fessen a pápai zsarnokság kihatásairól. A szászországi György herceg nemes határozottsággal állt fel a fejedelmek gyülekezetében, és félelmetes pontossággal részletezte a pápaság megtévesztéseit, és azok ijesztő következményeit. Zárszavában ezt mondta: 
„Íme Róma néhány visszaélése, amely ellene kiált. Nincs bennük már semmi szégyenérzet, és egyetlen céljuk a... pénz, pénz, pénz... A hitszónokok, akiknek az igazságot kellene tanítaniuk, mást sem mondanak, mint hazugságot, és nemcsak eltűrik, de meg is jutalmazzák őket, mivel minél nagyobbat hazudnak, annál több a nyereségük. Ez az a szennyes forrás, amelyből fertőzött víz folyik. A kicsapongás kezet nyújt a kapzsiságnak... Ó jaj, a papság okozta botránkozás az, ami oly sok szegény lelket taszít örök kárhozatba. Általános reformra van szükség.” Luther sem tudta volna ügyesebben és erőteljesebben leleplezni a pápai visszaéléseket. Az a tény pedig, hogy a szónok a reformátor esküdt ellensége volt, még nagyobb súlyt adott szavainak. 
Ha a jelenlevők szeme megnyílt volna, Isten angyalait láthatták volna maguk között, amint fénysugarakat hintenek a tévelygés sötétségébe, és nyitogatják az emberek értelmét és szívét, hogy képesek legyenek befogadni az igazságot. Az igazság és bölcsesség Istenének hatalma még a reformáció ellenfeleit is befolyásolta. Isten így készítette el a nagy munka útját. Luther Márton nem volt jelen, de nagyobb volt Luthernél az, akinek hangját hallotta az a gyülekezet. 
Az országgyűlés azonnal létrehozott egy bizottságot a német népre súlyosan nehezedő pápai visszaélések számbavételére. A listát, amely százegy tételt foglalt magában, megmutatták a császárnak, azzal a kéréssel, hogy azonnal intézkedjék a visszaélések felszámolásáról. „Mennyi keresztény lélek vész el! ‒ mondták a kérelmezők. ‒ Micsoda pusztítás, micsoda zsarolás a botrányok miatt, amelyek a kereszténység lelki vezetőjét veszik körül! Kötelességünk, hogy megakadályozzuk népünk romlását és gyalázatát. Ezért a legalázatosabban, de a legsürgetőbben esedezünk hozzád, rendelj el általános reformációt, és vállald végrehajtását!” 
A tanácskozó testület most az követelte, hogy a reformátor jelenjék meg előttük. Aleander kérlelése, tiltakozása és fenyegetése ellenére a császár végül engedett a követelésnek, és Luthert az országgyűlés elé idézte. Az idézéssel együtt a futár, akinek Luthert Wormsba kellett kísérnie, egy menlevelet is vitt Wittenbergbe, amely kezeskedett Luther biztonságos visszatéréséről. 
(A Luther az országgyűlés előtt c. fejezetből.) 


Imádkozzunk azért, hogy Isten általunk még nem ismert befolyásos embereket felhasználhasson az igazság ügyében.

kedd, január 24, 2017

Imahét 2017. jan. – 4. nap

Január 24., kedd
Luther elszakad Rómától 

Milyen súlyos felismerések késztették Luthert arra, hogy végleg elszakadjon Rómától? 
Miben nyilatkozott meg Róma valódi szelleme Luther e döntése következtében? 
Milyen bibliai felismerés késztette Luthert, hogy szembehelyezkedjen kora legnagyobb lelki- szellemi tekintélyével? 
Milyen hitbeli magatartásra, kiállásra ösztönözhet bennünket Luther példája hasonló helyzetekben ma is? 

Rómát egyre jobban felbőszítették Luther támadásai. A reformátor egyes fanatikus ellenfelei, még katolikus egyetemek doktorai is kijelentették, hogy nem bűn megölni a lázadó szerzetest. Egy napon egy idegen köpenye alatt pisztolyt rejtegetve a reformátor mellé lépett, és megkérdezte, hogy miért jár egyedül. „Isten kezében vagyok ‒ felelte Luther. ‒ ő az erősségem és pajzsom. Mit árthat ember nekem?” E szavak hallatára az idegen elsápadt, és elfutott, mintha a menny angyalai elől menekülne. 
Róma eltökélt szándéka volt Luther elpusztítása. Luthert azonban Isten védte. Tantételei mindenütt elterjedtek ‒ „kunyhókban és zárdákban..., a nemesek kastélyaiban, az egyetemeken és a királyi palotákban”. Mindenütt voltak olyan nemesi származású emberek, akik támogatták erőfeszítéseit. 
Ez idő tájt történt, hogy Luther Husz műveinek olvasása közben felfedezte, hogy a hit általi megigazulás nagyszerű igazságát, amelyet ő is vallott és tanított, már a cseh reformátor is képviselte. „Mindnyájan ‒ mondta Luther ‒, Pál, Ágoston és magam is, tudtunkon kívül husziták voltunk! Isten biztosan meg fogja büntetni a világot ‒ folytatta ‒, amiért ezt az igazságot egy évszázaddal ezelőtt hallotta, és elégette!” 
Egyik kérelmében, amelyet a kereszténység reformációja érdekében Németország császárához és nemességéhez intézett, Luther ezt írta a pápáról: „Borzalmas dolog látni, hogy az az ember, aki magát Krisztus helytartójának nevezi, olyan hatalommal hivalkodik, amellyel egy császár sem vetekedhet. Ilyen volt-e a szegény Jézus vagy az egyszerű Péter? A pápa a világ ura ‒ mondják. Krisztus ‒ akinek a helytartójaként kérkedik a pápa ‒ ezt mondta: »Az én országom nem e világból való.« Túlszárnyalhatja-e a helyettes birodalma a feljebbvalójáét?” 
Az egyetemekről ezt írta: „Attól tartok, hogy az egyetemek a pokol széles kapuinak fognak bizonyulni, hacsak nem fáradoznak szorgalmasan azért, hogy a Szentírást magyarázzák, és nem vésik be tanításait a fiatalok szívébe. Senkinek sem tanácsolom, hogy gyermekét olyan helyre vigye, ahol nem a Szentírás a legfőbb úr. Minden olyan intézmény, ahol az emberek nem foglalkoznak szüntelen Isten Igéjével, minden bizonnyal romlott lesz.” 
Ez a felhívás szélsebesen bejárta egész Németországot, és nagy hatással volt a népre. Az egész nemzet felbolydult, és tömegek sereglettek a reformáció zászlaja alá. Luther ellenfelei bosszúvágytól égve unszolták a pápát, hogy lépjen fel határozottan ellene. Megszületett egy rendelet, amely kimondta, hogy Luther tanításait haladék nélkül el kell vetni; ha pedig a reformátor és hívei hatvan napon belül nem adják fel álláspontjukat, az egyház mindnyájukat kiátkozza. 
A reformáció súlyos válságba jutott. Róma századokon át hatalmas uralkodókat rémisztgetett egyházi átokkal; erős birodalmakat gyászba és nyomorba döntött. Akikre ez az ítélet lesújtott, azokra világszerte rémülettel és borzadással tekintettek. Nem érintkezhettek társaikkal, és törvényen kívül helyezték őket. Szabad volt őket üldözni és kiirtani. Luther jól látta a közelgő vihart, de nem ingadozott. 
Bízott abban, hogy Krisztus pártfogolja és megoltalmazza. A mártír hittel és bátran írta: „Hogy mi fog történni, nem tudom, és nem is igyekszem megtudni... Sújtson a csapás bárhova, nem félek. Egyetlen levél sem hull le a fáról Atyánk akarata nélkül. Mennyivel inkább van gondja ránk! Az Igéért meghalni könnyű, mivel maga a testté lett Ige is meghalt. Ha vele halunk meg, élni is fogunk vele; s ha azt az utat járjuk, amelyen ő már áthaladt, akkor ott leszünk, ahol ő van, és mindörökre vele maradunk.” 
Luther így szólt, amikor a pápai bulla eljutott hozzá: „A bullát megvetem és támadom, mint szentségtelent és hamisat... Krisztus az, akit elítélnek benne... Örülök, hogy a legjobb ügyért ér engem ilyen baj. De már felszabadultabb vagyok, mert végre tudom, hogy a pápa az Antikrisztus, és trónja a Sátán trónja.” 
Róma parancsának azonban megvolt a következménye. A börtön, a kínzás és a kard hatásos fegyver volt az engedelmesség kikényszerítésére. A gyengéket és babonásokat megremegtette a pápai rendelet, és ha általános is volt a Luther iránti rokonszenv, sokan drágábbnak tartották az életet annál, mintsem kockáztassák a reformáció ügyéért. Minden azt mutatta, hogy a reformátor munkája nemsokára lezárul. 
Luther azonban most sem félt. Róma átkait szórta rá, a világ pedig figyelte, és meg volt győződve arról, hogy Luther vagy elpusztul, vagy meghódolásra kényszerül. De Luther félelmetes súllyal fordította vissza Rómára a kárhoztatást, és nyilvánosan kimondta, miként döntött: végleg elhagyja az egyházat. Diákok, doktorok, minden rendű és rangú polgárok sokasága jelenlétében Luther elégette a pápai bullát, az egyházi törvényekkel, a pápai rendelkezésekkel és a pápa hatalmát alátámasztó írásokkal együtt. „Könyveim elégetésével ellenségeim az igazság ügyének ártottak egyszerű emberek szívében, és lelküket megrontották. Viszonzásul én is elégettem az ő könyveiket. Komoly küzdelem kezdődött most. Eddig csak játszottam a pápával. Isten nevében kezdtem ezt a munkát, de Isten hatalma által, nélkülem fog befejeződni.” 
Luther így válaszolt ellenségei gyalázkodásaira, akik ügyét gúnyosan gyengének minősítették: „Ki tudja, hogy nem Isten hívott-e el és választott ki, s így nem kellene-e félniük, hogy éppen Istent vetik meg, amikor engem megvetnek? Mózes egyedül volt, amikor Egyiptomból menekült; Illés is egyedül volt Akháb király uralkodása idején. Ésaiás Jeruzsálemben, Ezékiel Babilonban volt egyedül... Isten sohasem választott prófétának főpapot, sem más fontos személyiséget, hanem sok esetben kisembereket és lenézetteket, egyszer még pásztort ‒ Ámóst ‒ is. A szenteknek minden korban életük kockáztatásával kellett megfeddeniük a hatalmasokat, a királyokat, a hercegeket, a papokat és a bölcseket... Nem azt mondom, hogy próféta vagyok, de azt igen, hogy éppen azért kell félniük, mert én egyedül vagyok, ők pedig sokan. Biztos vagyok abban, hogy Isten Igéje velem van, és nem velük.” 
Luther emberfeletti küzdelmet vívott önmagával, amíg elhatározta, hogy végleg elszakad az egyháztól. Ez idő tájt írta: „Napról napra jobban érzem, milyen nehéz megszabadulni azoktól az aggályoktól, amelyeket az ember gyermekkorában magába szívott. Ó, mennyi szenvedésembe került ‒ jóllehet a Szentírás mellettem szólt ‒, míg önmagam előtt igazoltam, hogy a pápával szemben mernem kell egymagam kiállni, és őt Antikrisztusnak nevezni! Mennyit gyötrődtem! Hányszor tettem fel magamnak azokat a metsző kérdéseket, amelyeket oly sokszor hallottam a pápisták ajkáról: »Csak te vagy bölcs? Lehetséges, hogy mindenki más téved? És ha mégis te vagy az, aki téved, és aki oly sok lelket tévedésbe, majd pedig az örök kárhozatba sodor?« Harcoltam magammal is, és Sátán ellen is. De Krisztus csalhatatlan szava erőssé tette szívemet e kétségekkel szemben.” 
A pápa már korábban azzal fenyegette Luthert, hogy egyházi átokkal sújtja, ha nem tagadja meg tanait. Fenyegetését most beváltotta. Egy újabb bulla jelent meg, amely kimondta, hogy Luther végleg különvált a római egyháztól, s a menny átkozottjának bélyegezte őt, és mindazokat, akik tanait elfogadják. A nagy küzdelem most kezdődött el igazán. 
Mindazok, akiket Isten a koruknak különösképpen szóló igazságok hirdetésével bíz meg, támadások célpontjává lesznek. Luther korában is volt jelenvaló igazság, amely ebben az időben különösen fontos volt. Az egyháznak ma is megvan a jelenvaló igazsága. Istennek, aki mindent szándéka szerint cselekszik, tetszett, hogy embereket különböző körülmények közé helyezzen, és koruk sajátosságainak megfelelő feladatokkal bízzon meg. Az igazság nagyobb távlatai tárulkoznak fel előttük, ha értékelik a kapott világosságot. A többségben azonban ma sincs nagyobb vágy az igazság után, mint annak idején a Lutherral ellenkező katolikusokban. Az emberi elméleteknek és hagyományoknak Isten Igéjével szemben ma is éppoly keletje van, mint a korábbi századokban. Ne számítson a jelenvaló igazság hirdetője arra, hogy kedvezőbb fogadtatásban részesül, mint a korábbi reformátorok! A nagy küzdelem, amely Krisztus és Sátán ‒ az igazság és a tévelygés ‒ között folyik, a világtörténelem végéig egyre hevesebb lesz. 
Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd.” (Jn 15,19‒20) Az Úr azonban ezt is világosan kijelentette: „Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek; mert éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal az ő atyáik.” (Lk 6,26) A világ lelkülete ma sem egyezik meg jobban Krisztus lelkületével, mint régebben, és azokat, akik Isten Igéjét tisztán prédikálják, ma sem fogadják szívesebben, mint annak idején. Az igazság megtámadásának formái változhatnak. Lehet, hogy a gyűlölet kevésbé nyílt, mert ravaszabb, de ugyanazok az ellentétek ma is megvannak, és meg fognak mutatkozni az idők végéig. 
(A Luther elszakad Rómától c. fejezetből.) 

Imádkozzunk hitbeli bátorságért, hogy semmilyen gyűlölet vagy nyílt támadás ne tudjon megingatni bennünket az igazság méltó módon való képviseletében. 

hétfő, január 23, 2017

Imahét 2017. jan. – 3. nap

Január 23., hétfő
Luther első meghallgatása Augsburgban 

Miért állt Luther mellé Bölcs Frigyes szász választófejedelem? Hogyan használja fel Isten műve és gyermekei védelmére a polgári törvényeket, uralkodókat, befolyásos embereket? 
Miben nyilatkozott meg legnyilvánvalóbban Luther és a pápai követ (Cajetan bíboros) közti jellembeli különbség? 
Az isteni gondviselés miként nyilatkozott meg Augsburgban is? 

Luther Augsburgba érkezésének hírét a pápai nuncius nagy örömmel fogadta. Úgy látszott, hogy a sok gondot okozó eretnek, aki felkeltette az egész világ figyelmét, most Róma hatalmában van; és a nuncius nem akarta, hogy kicsússzon a kezükből. A reformátor nem szerzett menlevelet magának. Barátai nyomatékosan figyelmeztették, hogy menlevél nélkül ne jelenjék meg a római követ előtt. ők maguk vállalták, hogy megszerzik a császártól. A nuncius visszalépésre szerette volna kényszeríteni Luthert, ha pedig ez nem sikerül, Rómába vitetni, hogy osztozzon Husz és Jeromos sorsában. Ezért megbízottai útján igyekezett rábírni arra, hogy menlevél nélkül jelenjék meg előtte, bízza rá magát az ő irgalmára. Ezt a reformátor udvariasan, de határozottan visszautasította. Csak akkor jelent meg a pápai nuncius előtt, amikor megkapta a hivatalos írást, amelyben a császár szavát adta, hogy megvédi. 
A pápa hívei elhatározták, hogy taktikából megkísérlik Luthert kedvességgel megnyerni. A nuncius a kihallgatásokon nagyon nyájasnak mutatkozott, de követelte, hogy Luther fenntartás nélkül hódoljon meg az egyház tekintélye előtt, és adja fel minden tételét érvelés és kérdezés nélkül. A követ nem mérte fel, milyen emberrel van dolga. Luther válaszában kifejezte, hogy tiszteli az egyházat, hogy vágyik az igazságra, hogy kész válaszolni a tanításaival szembeni ellenvetésekre és tanait egyes élenjáró egyetemek döntésének alávetni. De tiltakozott az ellen, amit a bíboros követelt tőle: lépjen vissza anélkül, hogy tévedését bebizonyították volna.