szerda, június 08, 2016

Mit mond a Biblia Isten és az ember kapcsolatáról; a megtérésről és az imádságról?



ISTEN ÉS EMBER KÖZVETLEN KAPCSOLATÁNAK MEGSZAKADÁSA

A bűneset óta Isten bizonyos értelemben visszavonult az ember és a világ életéből: „Hozzáférhetetlen világosságban lakozik, és az emberek közül senki nem látta, sem nem láthatja.” (I.Timótheus 6,16) „Bizony, te rejtőzködő Isten vagy, Izráelnek Istene, Szabadító.” (Ésaiás 45,15)

Nem részvétlenségből, a magunkra hagyás szándékával teszi ezt Isten, mert hiszen eközben fenntartja az élet lehetőségét a Földön a bűn pusztító, romboló erői ellenére, „figyel és szemmel tart”, amint az Írás mondja (Malakiás 3,16; Zsoltárok 33,18). Isten azért „rejtőzködik el”, mert a bűnnel fertőzött ember számára mind lelkileg, mind fizikailag elhordozhatatlan lenne az Ő jelenléte. A bibliai leírás szerint a bűneset megtörténte után maga az ember kívánt elrejtőzni Isten elől, mert félni kezdett Tőle (1Mózes 3,8–10). Találó az alábbi megállapítás:

„Ami a természetben látható, az sem az istenség kizárását, sem nyilvánvaló jelenlétét nem bizonyítja, hanem egy elrejtőzködő Isten jelenlétéről tanúskodik. Minden ennek a jegyét viseli magán.” (Blaise Pascal: Gondolatok, 556. töredék)

MEGBÉKÉLÉSRE VAN SZÜKSÉG
Ugyanakkor az Istennel létesített személyes kapcsolat nélkülözhetetlen az ember számára. Nem szabadulhat ki másképpen a bűn fogságából, csak a Szabadító Istennel kötött szövetség által. E nélkül nem tudja visszanyerni és megőrizni lelki egészségét. Valódi szellemi, lelki, erkölcsi növekedés sem valósulhat meg az életében másként.
 A személyes kapcsolat helyreállításához azonban – bibliai kifejezésmód szerint – „megbékélésre” van szükség. Ezt a „megbékélést” Isten kezdeményezi, noha az ember lázadt fel ellene. A lehetőséget is Ő teremtette meg ehhez a kinyilatkoztatás adásával, valamint a saját, „kimondhatatlan” áldozata árán (2Korinthus 9,15), amint erről az előző fejezetben is szóltunk.

Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot... Békességet szerezve az Ő keresztjének vére által.”(2Korinthus 5,19; Kolossé 1,20)

Az alapvetően önző beállítottságú emberi gondolkodásmód számára szinte felfoghatatlan Istennek ez a cselekedete. Pál apostol megindultan írja:
Krisztus szeretete szorongat minket.” (2Korinthus 5,14) „...Isten Fia szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Galata 2,20)

Bizonyára igazért [igaz ügyért, emberért] is alig hal meg valaki, ám a jóért [ügyért, emberért] talán még csak meg merne halni valaki. Isten azonban a mihozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök [ellenségei] voltunk, Krisztus értünk meghalt.” (Róma 5,7–8; vö. 10. vers)

A megbékéléshez azonban nem elég Isten egyoldalú, minden előzmény és feltétel nélkül megvalósított cselekedete. Ténylegesen csak akkor jön létre, ha az Isten kezdeményezésére adott válaszként az ember gondolkodása és magatartása is megváltozik. A Biblia hitnek nevezi az ember helyes viszonyulását Istenhez.

A „HIT” MIBENLÉTE
A közvéleményben sajnos egészen téves eszme él a keresztény hit mibenlétéről. Általában „elhivésnek, hiszékenységnek” értelmezik. Az hisz, aki „elhiszi” Isten létezését, esetleg még Krisztus Isten-voltát, valamilyen halál utáni életet vagy üdvösséget. Ezért sokan úgy gondolják, hogy a hit csak a naivak, gyengék, vagy valamilyen áhítatra vágyó lelkek számára elérhető, így csak nekik jelent egyfajta megoldást az élet problémáira.

A bibliai hitfogalom azonban merőben más. Ha elfogadjuk, hogy a hit az ember helyes, egészséges lelki magatartása Isten iránt, akkor minden ember részéről ez lenne a természetes, a normális, a valóságnak megfelelő viszonyulás, és a hit hiánya a természetellenes állapot.
Ezért vizsgáljuk meg, hogy a Biblia szerint az élő vagy teljes hit milyen elemekből, egymásra épülő lépcsőfokokból áll:

Az első fok a szilárd meggyőződésre jutás Isten kinyilatkoztatott igazságáról, vagy így is mondhatjuk: a Szentírás igazságáról.„A hit pedig a remélt dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsidókhoz 11,1) A bibliai értelemben vett hit alapját tehát egy nagyon is erős, világos, értelmes meggyőződés képezi, nem pedig valamilyen bizonytalan „elhivés”.

A második fok a személyes bizalom kialakulása Isten iránt. Közelebbről jelenti ez a feltétel nélküli bizalmat az Ő mindenható, teremtő hatalmában és erkölcsi jellemében – igazságosságában és irgalmasságában. Ennek az Isten hatalmába és szeretetébe vetett hitnek a végeredménye a hit Isten ígéreteiben.

A harmadik fok: az alázat. Minél inkább látja az ember Isten tudás- és hatalombeli nagyságát, ugyanakkor a tökéletes igazságot és szeretetet megtestesítő jellemét, amelyek együtt érvényesülnek, annál inkább felismeri saját gyengeségét az igazság megértése és cselekvése, vagyis az erkölcsi erő szempontjából. Ezen az alapon igazi, értelmes alázatra jut Isten előtt. Ennél a pontnál különösen élesen mutatkozik meg az ember erkölcsi minősége, mert önmagáról kell elismernie az énjét nagyon érzékenyen érintő igazságot.

Mindezek után következik a hit döntő lépése: a hit cselekvése. Jakab apostol írja, hogy amíg cselekedet nincs, addig még nem lehet teljes hitről beszélni (Jakab 2,17–26). A hit cselekvése logikusan következik az előzőekből: ha valakinek teljes bizalma van Istenben, az Ő ígéreteiben, viszont nincs bizalma önmagában – a saját értelmében és erejében –, akkor ennek eredményeként rábízza magát Istenre, átadja magát neki, hogy Ő cselekedjen benne és általa. Az önzéssel megkötözött ember részéről ez a legnagyobb cselekedet, mert önmegtagadást, önös érdeke és büszke magabízása feladását jelenti, azt a fontos döntést, hogy önmaga helyére Istent állítja. A hitnek ez az elhatározása mindig az adott helyzetnek megfelelő, konkrét cselekvésben jut kifejezésre.

A hit utolsó – de nagyon lényeges – eleme vagy lépcsőfoka a mély hála, a szeretet elmélyülése Isten iránt azért, amit hit által az emberben és az ember által cselekszik. Ez a hála és szeretet magában foglalja azt a vágyat és erkölcsi kötelezettséget is az ember részéről, hogy a továbbiakban az egész életét Isten tulajdonának tekinti, és az Ő megváltó munkájába kíván bekapcsolódni, teljes önfeláldozással dolgozni másokért, Krisztus áldozatára válaszolva viszontáldozatként adva oda egész lényét, életét, és annak minden szolgálatát.

A hitnek ez az utolsó lépése is próbára teszi és kimutatja az ember erkölcsi minőségét. Az önző ember szívesen elvesz javakat önmaga számára, de nehezen fogja fel és vállalja a viszonzást, amelyre nem külsőleg, hanem csupán belül, a szívében, azaz erkölcsileg elkötelezett. Valamint az ember nagyon hajlamos arra is, hogy a dicsőséget önmagának tulajdonítsa azért, ami a valóságban nem az ő érdeme. Csak az énszeretet minden megnyilatkozását megutálni és megtagadni kész ember válaszol hálával Isten kegyelmének cselekvésére.

A hit az ember legszebb, legnemesebb képessége, illetve cselekvése. Amikor valakit igaznak, vagy valamit igazságnak, erkölcsileg mindenekfelett értékesnek talál, akkor mindent odaad, mindent vállal érte, még büszke, önző énje megtagadását is.

A HIT SZÜLETÉSE AZ EMBERBEN, A MEGTÉRÉS TAPASZTALATA
A megtérés nem más, mint az előbbiekben bemutatott teljes hit megszületése, kifejlődése az emberben. Ugyanezt a lelki eseményt újjászületésnek is nevezi az Írás.

Mindebből rögtön kitűnik, hogy egy folyamatról, nem pedig pillanatnyi, élményszerű megtérésről beszél a Biblia. Nem valamiféle varázslatos átalakulásnak tekinti, amely valamely természetfölötti hatalom titokzatos érintésére, egy szempillantásban végbemenne az emberben, a saját választásától, belső magatartásától szinte függetlenül. Lehet, hogy egy különleges esemény, rendkívüli tapasztalat jelzi a hit megszületését, a megtérés vagy újjászületés teljes beérlelődését, de annak mindig előzménye, gyökere és háttere van. Az előbbiekben bemutatott hiteles hit kifejlődése mindenképpen időt igényel. Hogy milyen hosszú időt, az igen különböző lehet az egyéni adottságok szerint, de egy érlelődési folyamat az „újjászületés” előtt mindenkinél, mindenképpen szükséges.

Az ember „megbékéltetése” nem egyszerű dolog. Elvakult, elfogult gondolkodásában kell először világosságot gyújtani. Isten türelmes lelki küzdelmet vív az ember megvilágosításáért, azért, hogy eloszlassa téveszméit, rávezesse az igazságra, megláttassa vele elveszettségét, s megnyerje beleegyezését és együttműködését szabadítása megvalósításához.

Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényében (Bp., 1982) elbeszél egy megindító, régi legendát, amely nagyon jól szemlélteti, milyen természetű küzdelmet vív Isten a bűnben elsötétült emberi lélek „lelki emlékezetének” és gondolkodásának felélesztése érdekében, hogy ennek nyomán elfogadja a bűn rabságából megszabadító kegyelmet:
„A hagyomány szerint, amikor a hajdani századokban a zsuanzsuanok meghódították a Sárga Homokot, különös kegyetlenséggel bántak a foglyul ejtett harcosokkal... Rettenetes kínzással fosztották meg a foglyot az emlékezetétől. Előbb teljesen lekopaszították az áldozat fejét, majd levágtak a közelben egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták, és elsőként a tevebőr legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbőrt választották le róla. Darabokra vágták, s még gőzölgő állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. A bőr egy pillanat alatt ráragadt, mint a tapasz – a mai úszósapkához hasonlóan. Ez volt a siri...
A siri felhúzása után nyakkalodába zárták a megkínzottat... Így vitték el jó messzire, néptelen helyre, hogy ne hallják szívet tépő kiáltozását, és kezét-lábát megkötözve otthagyták a puszta mezőn, a perzselő napon, víz és étel nélkül... A fejükre tapasztott, száradó és egyre szűkülő nyers tevebőr könyörtelenül zsugorodott az égető napsugarakban, vasabroncsként szorította a rab borotvált fejét. A kínzottak leborotvált haja már két-három nap múlva nőni kezdett. A kemény szálú, egyenes ázsiai haj néha belenőtt a nyers tevebőrbe, legtöbbször pedig, más utat nem találva, visszahajlott és a vége újra belenőtt a fejbőrbe, még szörnyűbb szenvedést okozva. Ezt az utolsó kínt az ítélőképesség teljes megzavarodása kísérte. A zsuanzsuanok csak az ötödik napon mentek oda megnézni, életben maradt-e valamelyik fogoly. Ha a megkínzottak közül legalább egyet életben találtak, elérték céljukat. Az ilyet megitatták, megszabadították kalodájától, és egy idő után visszaadták erejét, talpra segítették. Ez lett a mankurt-rab, akit erőszakkal megfosztottak emlékezetétől, ezért annyit ért, mint tíz egészséges fogoly...
A mankurt nem tudta, ki ő, milyen törzsből-nemzetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára – egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt... A mankurt, akár a kutya, csak a gazdáit ismerte... De a rábízott feladatot vakon, buzgón, hajthatatlanul elvégezte... Ha később híre terjedt is, hogy valakiből mankurtot csináltak a zsuanzsuanok, annak még a legközelebbi atyjafiai sem igyekeztek megmenteni vagy kiváltani őt, hiszen ez azt jelentette volna, hogy a hajdani ember bábját kapják vissza.
Csak egy najmán törzsbeli anya, akit Najmán-Anának emleget a hagyomány, nem tudott beletörődni fia sorsába. Amikor valami bizonytalan hírt hallott mankurttá lett fia hollétéről, megértette, hogy nem lesz nyugta, amíg meg nem keresi a Sárga Homokon azt a mankurt pásztort, és meg nem győződik róla, hogy nem a fia-e... Amikor odaért, amikor megismerte a fiát, nem emlékezett rá, hogyan gurult le tevéje hátáról...
– Fiam! Mindenütt kerestelek!... Az anyád vagyok!
Aztán rögtön megértett mindent és felzokogott... Reszkető ujjain keresztül sírva nézte fia ismerős vonásait, és egyre igyekezett elfogni a tekintetét, még mindig várt, reménykedett, hogy az megismeri, hiszen olyan egyszerű – felismerni tulajdon anyánkat! De megjelenése semmi hatással nem volt a legényre... Egyszer csak letépte válláról az anyja kezét, és... elindult a csorda másik széléhez... Najmán-Ana... öszszeszedte minden erejét, odament a fiához... Mankurt-fia szeme az érdeklődés tökéletes hiányát fejezte ki minden iránt a világon, a szeme továbbra is idegen maradt.
– Ülj le, beszéljünk – mondta nehéz sóhajjal Najmán-Ana.
Leültek a földre.
– Megismersz engem? – kérdezte az anya. A mankurt tagadóan megrázta a fejét.
– Hogy hívnak?
– Mankurt – felelte az.
– Csak most hívnak így. A régi nevedre emlékszel? Próbálj visszaemlékezni az igazi nevedre.
A mankurt hallgatott. Anyja látta, hogy emlékezni próbál, két szemöldöke között az erőfeszítéstől nagy verejtékcseppek ütköztek ki, és szemére remegő köd borult. De látszott rajta, hogy áthatolhatatlan, süket fal támadt előtte, s azon nem bírt áttörni...
Najmán-Ana akkor elhatározta, hogy nem faggatással, hanem sugalmazással adja neki tudtul, kicsoda.
– A te neved Dzsolaman. Hallod? Dzsolaman. Apádat Dönenbájnak hívták. Hát nem emlékszel apádra? Hiszen ő tanított nyilazni gyerekkorodban. Én meg az anyád vagyok. Te a fiam vagy. A najmánok törzséből való vagy, érted? Najmán vagy...
Mindazt, amit mondott neki, a fia teljes közönnyel hallgatta, mintha valami semmiségről beszélne... Najmán-Ana újra megpróbálta életre kelteni fiában az elpusztított emlékezetet.
– Emlékezz, hogy hívnak, emlékezz a nevedre! – könyörgött és erősködött. – Apád Dönenbáj, hát nem tudod? A te neved pedig nem Mankurt, hanem Dzsolaman!...
És bár mankurt-fiára mindez semmi hatást nem tett, anyja tovább beszélt hozzá, hasztalan reménykedve, hogy egyszer csak felvillan valami kihunyt tudatában. És tovább dörömbölt a szorosan bezárt ajtón. Egyre csak hajtogatta a magáét:
– Emlékezz, hogy hívnak! Dönenbáj az apád! Aztán megetette, megitatta a maga útravalójából, és bölcsődalokat énekelt neki.
Annak nagyon tetszettek a dalocskák. Jólesett hallgatnia, és valami élő melegség jelent meg feketére fásult, megdermedt arcán. Akkor az anyja a lelkére beszélt, hogy hagyja el ezt a vidéket, hagyja el a zsuanzsuanokat, és menjen vissza vele szülőföldjére. De a mankurt nem tudta felfogni, hogyan lehet fogni magát és elmenni valahova...
És Najmán-Ana, hányadszor már, újra öklével verte a megölt emlékezet süket ajtaját, és egyre azt hajtogatta:
– Emlékezz, ki fia vagy! Hogy hívnak? Apád neve Dönenbáj!” (144–166. o.)
E legendában az anya eredeti nevét ismételgette a fiának, apja nevét és a származását idézte fel neki újra és újra. Így „dörömbölt” az eltompult tudaton.

Isten az Ő kinyilatkoztatásának üzeneteivel „zörget” az ember tudatán (Jelenések 3,20). Az ember elé tárja azt az elfelejtett tényt, hogy Isten az Atyja, és hogy a szeretettörvény betöltése az ember igazi életformája és eredeti rendeltetése.

A Biblia olyan igéket tartalmaz, amelyek igen alkalmasak arra, hogy elhomályosult elménk ajtaján „zörgessenek”: „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél, elhat az ízeknek és velőknek megoszlásáig, megítéli a gondolatokat és a szív indulatait.” (Zsidókhoz 4,12)

A Szentlélek pedig, ez a titokzatos, harmadik isteni személy, aki „belülről” tud beszélgetni az emberrel, mintegy „forgatja”, azaz ismét és ismét emlékezetünkbe idézi a már hallott igéket, hogy végül felfogjuk tényleges jelentésüket, s azok megszólító erővel hassanak ránk. Ezért nevezi a Szentírás az újjászületést „az Ige magvából”, azaz Isten beszédéből való születésnek (1Péter 1,23), és mondja azt, hogy Isten „az Ő igazságának Igéje által szüli újjá az embert” (Jakab 1,18).

Ha az ember nem utasítja vissza ezt a türelmes munkát, megvilágosítása előrehalad addig, míg tisztán szembesül az igazsággal és a megváltó kegyelem ajánlatával. Ekkor az emberé a döntés, hogy szövetségre lép-e Istennel szabadítása megvalósításának érdekében, vagy sem.

Ez a választás sorsdöntő. Az ember részéről azon múlik, hogy mit szeret jobban: önmagát vagy az igazságot. Szinte hihetetlen, hogy emberek visszautasítsák a bűn és halál fogságából való szabadítás lehetőségét. Mégis sokan teszik ezt. Olyan én- és kényelemszeretők, hogy inkább megmaradnak a rabszolgaságban, nem törődve azzal, mi lesz a vége. Semmi változást, önmagukkal való szembefordulást, küzdelmet nem vállalnak szabadulásukért. Az ember sokszor úgy tesz, mint a legendabeli mankurt, aki végül lenyilazta a megszabadításáért fáradozó anyját.

Aki viszont elfogadja a szabadítás ajánlatát, abban Isten további megvilágosodást és tisztulást tud teremteni. Hatalmasan megerősíti akaratát, annyira, hogy határozottan a Megváltó követőjévé kíván lenni, és mindenáron el akarja nyerni a szabadulást. Így jut az ember „megbékélésre”, újbóli összhangra Istennel és törvényével. Értelmével és lelkiismeretével tisztán látja annak igazságát, s már egész életszemlélete, ízlése az igazság mértékéhez igazodik. Ezzel az átalakulással együtt jár a szabadulás nagy és csodálatos öröme, amely ekkor teljesen áthatja az embert.

Az újjászületésnek a fentiekben vázolt folyamatát igen pontosan és tömören ábrázolják az alábbi sorok:

„A szél zúgása hallható a fák ágai között a levelek és virágok zizegésében, és mégis láthatatlan. Senki sem tudja, »honnan jön és hová megy« (János 3,8). Van, aki egyáltalán nem tudja meghatározni megtérése pontos idejét, helyét, mégis megtért ember. Amilyen láthatatlanul hozza létre az Úr a szél zúgását, Lelke éppoly láthatatlanul gyakorol állandó hatást a szívre is. Egyesek életében – néha teljesen öntudatlanul – lassan- lassan olyan benyomások keletkeznek, amelyek a Megváltóhoz vonzzák őket. Ezeket a benyomásokat a lélek rendszerint az elmélkedés, a Szentírás olvasása, vagy Isten Igéjének hallása által nyeri. Amikor azután az isteni befolyás mindig erősebb és közvetlenebb lesz, a lélek végül hirtelen és örömmel adja át magát Istennek. Sokan ezt hirtelen megtérésnek nevezik, pedig a valóságban Isten Lelke hosszú és türelmes munkálkodásának következménye.” (Ellen G. White: Jézus élete, a Nikodémus című fejezetből)

A HIT MEGTARTÁSA ÉS NÖVEKEDÉSE
A Biblia szerint a megtérés még nem célba érkezés, hanem az új élet, az igazi élet kezdete. A hit lelki magatartásának megőrzése esetén az ember életében kibontakozhat az Istennel kötött szövetség minden áldása.

Ez mindenekelőtt abban nyilatkozik meg, hogy a megtéréskor elfogadott életelveket és életcélt győzelemre tudja juttatni az életében, öröklött, ösztönös természete és korábbi szokásai ellenére is. Kialakul és megszilárdul benne az igazság törvényének megfelelő jellem. Ezt a folyamatot – amely a megtéréstől fogva élethossziglan tart – nevezi a Biblia megszentelődésnek. Az Istennel kötött hitszövetség által az ember Isten bölcsességével, szeretetével és erejével kerül állandó, szoros kapcsolatba. Ezáltal a fejlődés határtalan távlatai nyílnak meg előtte mind a személyes életében, mind pedig a másokért végzett szolgálatában.

AZ IMA SZEREPE ÉS MIBENLÉTE
A megtéréskor létrejött megbékélés és személyes kapcsolat fenntartásának legfőbb eszköze az ima. Ima által személyes érintkezésbe léphet, beszélgethet az ember azzal az Istennel, aki a bűneset óta „hozzáférhetetlen világosságban lakozik”.

Az ima nem valamiféle misztikus varázslat, hanem tudatos, értelmes lelki történés. A Biblia világos magyarázatot ad mibenlétéről és gyakorlati jelentőségéről. Mégis sok minden csoda és titok marad vele kapcsolatban. Titok és csoda mindenekelőtt az, hogy Isten, végtelen nagyságában, kész teljes szívvel figyelni egyetlen emberre, aki bármikor és bárhonnét is, őszinte hittel kíván Őhozzá szólni, Tőle kérni. Jézus így szólt erről: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozz a te Atyádhoz... aki titkon néz, és válaszol neked nyilvánvalóan.” (Máté 6,6)

Mindez a legegyszerűbben történik meg, ha az ember az őszinte hit és segítségül hívás lelki magatartását tanúsítja. A valódi imádkozáshoz, vagyis az Istennel való tényleges kapcsolatba lépéshez az ember vágyakozásán kívül csak a következők szükségesek:

– A teljes belső egyszerűség és őszinteség magatartása minden önszuggerálás, önmanipulálás, pózolás, szerepjátszás, önhittség, érzelem- vagy élményhajszolás stb. helyett. – Isten személyének bizonyos szintű megismerése a hiteles forrás, a Biblia kinyilatkoztatása által, hogy az ember tudja, kihez szól bizalommal.

– A Biblia kijelentései által felismert személyes bűnök megbánása, a tőlük való szabadulás igaz vágya és kérése.

– Kitartás a gondolatok összpontosításában, a belső ellenérzések, aggodalmak és kételyek leküzdésében. Mintegy belekapaszkodás az imádság általi kapcsolatteremtés és az imameghallgatás valóságára nézve tett isteni ígéretekbe. Sok-sok ilyen ígéret van a Bibliában. 
Kettő ezek közül:
Aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” (János 6,37)
Közel van a Úr minden Őt hívóhoz, mindenkihez, aki hűséggel hívja Őt.” (Zsoltárok 145,18)

Az imameghallgatás tapasztalatának megörökítésével is gyakran találkozunk a Bibliában. Ezek úgy tárulnak elénk, mint amelyek minden őszinte imádkozó életében megismétlődnek:
Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, s meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, sziklára állította lábamat, megerősítvén lépteimet.” (Zsoltárok 40,2–3)
Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt.” (Zsoltárok 138,3)
Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.” (Zsoltárok 34,5).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése